Volt egy közös bankszámlánk a mindennapi apróbb kiadásokra, amelyhez mindkettőnk kártyája hozzá volt rendelve. Rendszerint a jutalmam egy részét én utaltam át oda, hogy legyen miből fedezni a bevásárlást és a rezsit. András azonban, abban a hitben ringatva magát, hogy neki mindent szabad, elhatározta: látványos jelenettel bizonyítja be az édesanyjának, ki az úr a háznál. A város legdrágább delikáteszboltjából rendelt házhoz szállítást. Kaviár, füstölt tokhal, különleges érlelt sajtok – csupa fényűző falat, hogy Erzsébet számára egyértelmű legyen: a fia tartja el a családot. Természetesen arra számított, hogy az összeg az én befizetésemből kerül levonásra.
Csakhogy nem vagyok vak. Már előző este kiszúrtam, milyen mohó tekintettel böngészi a képernyőn a luxuscsemegék katalógusát. Nem vártam meg, míg kész helyzet elé állít. Gyors és kíméletlen döntést hoztam: az összes pénzemet átmozgattam egy külön, titkos számlára, a közös egyenlegen pedig hagytam pontosan negyvenkét forintot.
Elérkezett a nagy nap. A csengő megszólalt, az ajtóban pedig egy futár állt, aki három hatalmas papírzacskót egyensúlyozott, láthatóan a súlyuktól görnyedve.
András teátrális mozdulattal félretolt az útból. Erzsébet a háta mögött toporgott, elégedetten dörzsölgetve a tenyerét, mintha már érezné a tokhal ízét.
— Tanuld meg, Katalin, hogyan gondoskodik egy igazi családfő az asztalról! — vetette oda fennhéjázva, miközben előhúzta a bankkártyát. — Ide kell érinteni, ugye?
— Igen, kérem — felelte fáradtan a futár.
András a terminálhoz érintette a plasztikot. A készülék csippant, hosszasan gondolkodott, majd egy rövid, kellemetlen hangot adott.
— Elutasítva. Nincs elegendő fedezet — közölte tárgyilagosan a futár.
— Tessék? Ez kizárt! — mosolyodott el fölényesen a férjem. — Biztosan a készülék hibás. Próbáljuk újra.
Ismét odanyomta a kártyát. Ugyanaz az eredmény. A magabiztosság lassan leolvadt az arcáról; hol elvörösödött, hol elsápadt, és izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.
— András — támaszkodtam az ajtófélfának, élvezve minden másodpercet. — Egy valódi családfő tisztában van a számlája egyenlegével, mielőtt szarvasgombát rendel. Esetleg próbáld meg a fizetéses kártyádat. Ja, igaz… azon tizedikéig egy fillér sincs.
Az állkapcsa megfeszült, a fogai összekoccantak. Dühében már nem is érintette, hanem szinte belevágta a kártyát a terminálba, mintha puszta erővel akarná áttörni az elektronikus akadályt, és makacsul csapkodni kezdte vele a készüléket.