Egy pillanatra a fiók irányába mozdult a keze.
– Eszedbe ne jusson – szóltam rá halkan, de határozottan. – Egyetlen lövés csak még nagyobb cirkuszt csinálna. A bejáratnál már itt vannak a nyomozók emberei.
Most először láttam rajta valódi bizonytalanságot. A magabiztos álarc megrepedt.
– Mit akarsz tőlem? – préselte ki a fogai között.
– Az igazat. Beszélj a jachtról. Arról a gondosan megszervezett „véletlenről”.
Hátradőlt, és néhány másodpercig némán figyelt, aztán váratlanul felkacagott.
– Megkomolyodtál, Anna. Valóban. Igen, félre akartalak állítani. A vagyonod jó alap lett volna a vállalkozáshoz. Utána pedig éveken át kellett játszanom a gyászoló vőlegényt, hogy senkiben ne merüljön fel gyanú.
– Hány embert tapostál még el azóta? – kérdeztem.
Vállat vont.
– Ez üzlet. Az érzelmek luxusnak számítanak.
Az ajtó túloldaláról zaj hallatszott, határozott lépések közeledtek.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Ha valakinek hálás lehetsz, az az édesanyád. Nemcsak engem mentett meg, hanem türelemre is tanított. Néha hosszú éveket kell kivárni, hogy az ember biztos kézzel húzza meg a ravaszt – képletesen.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó.
Három hónap múltán Győr egyik csendes utcájában, a kedvenc kávézóm ablakánál ültem. A sarokban felszerelt televízióban éppen az ítéletet olvasták fel: Gábor tizenöt év szabadságvesztést kapott. Pont annyit bolyongtam én is bizonytalanságban, míg eljutottam idáig.
– A kapucsínója, professzor úr – tettem le a csészét az asztalára.
– Köszönöm, Éva… vagyis Anna Vitaljevna – javította ki magát zavartan, halvány mosollyal. – Most visszatér a korábbi életéhez?
Végignéztem a helyiségen: a puha fényeken, a megszokott asztalokon, a vendégeken, akik időközben a mindennapjaim részévé váltak.
– Azt hiszem, a régi életem talán soha nem is létezett igazán – feleltem. – Lehet, hogy most kezdődik az első valódi fejezet. Megvettem ezt a kávézót. Itt maradok.
Odakint tavaszi eső permetezett, friss illattal töltve meg a levegőt. A szabadság íze volt – tiszta és hűvös.
Ha mindezt Gábor szemszögéből néznénk, talán egészen másképp hangzana a történet.
A tükör előtt állva megigazítottam a nyakkendőmet. Egy hét volt hátra az esküvőig, minden részlet a helyére került. Egyetlen zavaró tényező maradt: az anyám, aki az utóbbi időben túl sok kérdést tett fel.
Három hónappal korábban még egyszerűnek látszott minden. A „Jean‑Jacques” étteremben ültem Márkkal és Benedekkel – az üzlettársaimmal, vagy inkább cinkostársaimmal.
– Srácok, baj van – forgattam az italomat. – Ötmillió euróra van szükségem az induláshoz. Nélküle ugrott a kínai megállapodás.
– Esetleg hitel? – vetette fel Benedek bizonytalanul.
Felnevettem.
– Ugyan már. Az ingatlanos bukás után senki nem ad ekkora összeget.
Márk elgondolkodva nézett rám.
– És a menyasszonyod? Nem említetted, hogy komoly örökséghez jutott?
Megfeszültem. Anna. A kedves, hiszékeny Anna, aki nagyapjától ékszerüzletek hálózatát és svájci számlákat kapott.
– Ezt inkább hagyjuk – morogta Benedek. – Túl veszélyes.
– Ugyan miért? – hajolt előre Márk. – Balesetek megtörténnek. Főleg a tengeren. Egy jacht… a nyílt vízen bármi előfordulhat.
Anna már a harmadik találkozásunk után rajongott értem. A „Puskin” étteremben ülve láttam a szemében a csillogást. A galériában végzett munkájáról mesélt lelkesen, én pedig figyelmesen hallgattam, miközben fejben számoltam a számokat.
– Gábor, miért némítod le mindig a telefonodat, amikor együtt vagyunk? – kérdezte egyszer.
– Mert ilyenkor csak rád akarok figyelni – válaszoltam mosolyogva, hálásan az egyetemi színjátszó körnek, ahol megtanultam hitelesen hazudni.
Elpirult, és hitt nekem. Ahogy elhitte a kitalált sikertörténeteket és a nagy ígéreteket is. Én pedig türelmesen játszottam a szerepemet.
Csak az anyám figyelt fel a jelekre. Különösen akkor, amikor meglátta az asztalomon a jachttal kapcsolatos papírokat.
– Gábor – szólított meg vacsora közben –, te mindig is kerülted a vizet. Mire kell neked hajó?
– Nászúti meglepetés lesz – feleltem könnyedén.
Sokáig fürkészett.
– Nem értem, mi történik veled, fiam. Mintha nem ismerném azt az embert, aki előttem ül.
Az esküvő előtti napon az irodámban találkoztam újra a fiúkkal. A forgatókönyv részletesen ki volt dolgozva:
Esküvő.
Nászút a jachton.
Szerencsétlenség a nyílt vízen.
A gyászoló férj hozzáfér a feleség pénzéhez.
– És ha nemet mond a hajóra? – kérdezte Benedek.
Elmosolyodtam.
– Nem fog nemet mondani. Túl boldog ahhoz, hogy kételkedjen bennem.