Mosolyogva zártam le a témát: Anna annyira úszik a boldogságban, hogy eszébe sem jutna visszautasítani bármit, amit javaslok.
Aznap este anyám ismét megpróbált jobb belátásra bírni. A nappaliban várt, amikor hazaértem.
– Gábor, kérlek, állj le ezzel – mondta halkan. – Látom rajtad, hogy nem önmagad vagy. Emlékezz rá, milyen voltál.
Felnevettem, de nem volt benne vidámság.
– Milyen? Az az ember, aki nyakig ült az adósságban és mindenki lenézte? Köszönöm, abból nem kérek. A gondjaimat most én rendezem.
– És mit fizetsz érte? – kérdezte, és megremegett a hangja.
– Bármit – vágtam rá, majd faképnél hagytam.
Az esküvő reggele káosz és pezsgőszag keveréke volt. A tükör előtt állva végigmértem magam: tökéletes szabású öltöny, gondosan beállított mosoly, jeges tekintet. A zakóm belső zsebében ott lapult a másnapra szóló repülőjegy és a kibérelt jacht összes dokumentuma.
Márk dugta be a fejét az ajtón.
– Indulhatunk?
– Már régóta erre várok – feleltem, és utoljára megigazítottam a nyakkendőmet. – Ideje szerepet váltani: boldog vőlegény következik.
Csakhogy a forgatókönyv itt kisiklott.
Az első fél órában hibátlanul alakítottam az ideges férjjelöltet.
– Látta valaki Annát? Hol van a menyasszony? – kérdezgettem egyre hangosabban.
A vendégek szétáradtak a kastélyban, benyitottak minden szobába, a kertet is átfésülték. Én is rohangáltam köztük, időnként a telefonomat a fülemhez emelve. Anna száma elérhetetlen volt.
– Biztos csak pánikba esett – találgatta az egyik koszorúslány. – Sok menyasszony kiborul az utolsó pillanatban…
Én azonban nem rá figyeltem, hanem anyámra. A sarokban ült mozdulatlanul. Az arcán nem aggodalom tükröződött, hanem valami különös nyugalom – sőt, elégedettség. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő tisztában van valamivel.
Amikor az utolsó vendég is távozott, Márk már az irodámban járkált fel-alá.
– A francba, Gábor! Most mihez kezdünk?
Halántékomat masszíroztam.
– Hivatalosan eltűnési ügy lesz. Bejelentjük a rendőrségen. A kétségbeesett vőlegény mindent megtesz, hogy megtalálja a menyasszonyát.
– Nem erről beszélek – csattant fel. – A terv? A jacht, az előkészített részletek?
– Újratervezünk – töltöttem magamnak konyakot. – Most a tragikus sorsú férfi szerepét játszom, akit az oltár előtt hagytak faképnél.
Benedek, aki eddig hallgatott, csendesen megszólalt:
– És a pénz?
– Lesz más forrás – feleltem szárazon.
Kis szünet után újra ő törte meg a csendet.
– Szerinted… anyád nem szólhatott Annának?
Villámként fordultam felé.
– Mire célzol?
– Az utóbbi hetekben furcsán viselkedett. Lehet, hogy rájött valamire.
A mozaikdarabkák a helyükre csúsztak: anyám kérdései, a figyelmeztetései, az a különös tekintet az esküvőn.
– A fenébe… – sziszegtem. – Ő áll a háttérben.
Késő este a télikertben találtam rá. Nyugodtan locsolta az orchideáit, mintha nem omlott volna össze körülöttünk minden.
– Mit mondtál Annának? – kérdeztem ridegen.
– Az igazat – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna. – Azt, amit te kétségbeesetten titkoltál.
Megragadtam a vállát.
– Fogalmad van róla, mennyi munka és pénz ment veszendőbe?
Ekkor végre felém fordult.
– És te tudod, mire készültél? Megölni egy lányt, aki feltétel nélkül bízott benned?
– Ez üzlet – vágtam rá. – Ebben nincs helye érzelmeknek.
Keserűen elmosolyodott.
– Üzlet? Mikor lettél ilyen? Az a kisfiú, aki napokig sírt egy eltört lábú hörcsög miatt, most hidegvérrel gyilkosságot tervez?
– Elég! – kitéptem a kezéből a locsolókannát. – Tönkretetted az egészet. De megoldom.
– Hogyan? Engem is elteszel láb alól? – kérdezte csendesen.
A szemében nem félelem csillogott, hanem mélységes csalódottság.
– Nem – mondtam végül. – De kiszállsz a cégből. Azonnal. Ez mindkettőnk érdeke.
Egy hét alatt az ügy országos hír lett. Interjúkat adtam, jutalmat ajánlottam fel, könnyes szemmel beszéltem a kamerák előtt. A sajtó falta a történetet az eltűnt menyasszonyról és az összetört vőlegényről.
– Merre tovább? – kérdezte Márk, amikor már az új irodában találkoztunk.
Egy dossziét csúsztattam elé.
– Más stratégiát választunk. Több vállalkozás került most váratlanul szorult helyzetbe. Jó áron megszerezhetők.
– Micsoda véletlenek – jegyezte meg félmosollyal.
– Az élet tele van velük – feleltem. – Egy szabály van: több esküvős projekt nincs. Túl nagy a kockázat.
Az ablakhoz léptem. A város fényei apró csillagokként vibráltak az esti sötétben. Eszembe jutott Anna. Bárhol is kezdett új életet, már nem volt része az enyémnek. Előttem új utak nyíltak, és úgy hittem, ezúttal senki nem állíthat meg.
Még az anyám sem.
És mégis, végül ő volt az, aki keresztülhúzta a számításaimat – de azt a befejezést már ismered.