— Befektetés? Mibe is pontosan? A mi üldögélésünkbe?
— Az életszínvonalunkba — felelte Gábor komolykodó arccal. — Tudtad, hogy akiknek rendes kanapéjuk van, kevesebbet veszekszenek?
— Akkor nekünk minimum aranytrón kellett volna — vágott vissza Eszter.
— Ne tereld el. Nézd, itt egy tévé is, akciósan. Holnap már nem ennyi.
— Az akcióknak mindig „utolsó napjuk” van, Gábor. Ez a szakmájuk.
— Nem élhetünk örökké úgy, mint a lesajnált rokonok, ha már nem azok vagyunk.
Eszter ránézett, de nem kezdett vitába. Talán mert belefáradt abba, hogy állandóan szűk keretek között létezzenek. Jó lett volna egy kis levegő. Jó lett volna nem minden forintot háromszor átszámolni. Így aztán megvették a kanapét. Utána a tévét. Aztán egy új mosógépet. És még ezt-azt, ami már a „ha már belekezdtünk” kategóriába tartozott.
És itt fordult igazán izgalmassá a történet.
Egy este Gábor a friss szerzeményen hevert, a telefonját görgette, majd azzal a könnyednek álcázott hangsúllyal szólalt meg, amellyel az ember gondosan csomagolt robbanóeszközt csúsztat az asztal közepére:
— Ja, egyébként hívott anyu.
— Hm — felelte Eszter a konyhából. — És?
— Panaszkodott az árakra. Azt mondja, a boltban már úgy néz egy bevásárlószatyort, mintha hitelszerződés lenne.
— Ez nem újdonság — törölte meg a kezét Eszter. — Néha én is úgy érzem, mintha a pénztárnál még hitelbírálat is járna a liszthez.
Gábor elmosolyodott, de nem engedte el a témát.
— A rezsije is nőtt. Mostanában nem könnyű neki.
Eszter az ajtófélfának támaszkodott.
— Mit szeretnél mondani?
— Semmit. Csak említem.
— Amikor te „csak említesz” valamit, abból nekem valahogy mindig kiadás lesz.
— Ugyan már — húzta fel a szemöldökét sértődöttet játszva. — Csak megosztottam veled. Talán segíthetnénk neki valahogy.
— Kinek?
— Anyunak.
— A te anyukádnak?
— Van több? — horkant fel.
— Csak pontosítok. Segíthetsz. Van munkád.
Gábor letette a telefont, felült.
— Eszter, az én fizetésem kisebb.
— Az én lelkiismeretem meg nagyobb. És?
— Már megint kezded.
— Nem, Gábor. Te kezded. Emlékszem, mit mondtál: mindenki a saját szüleiért felel.
— Akkor más volt a helyzet.
— Igen. Akkor nem a te édesanyád kért volna segítséget.
Gábor szája vékony vonallá szorult.
— Miért kell ebből szemrehányást csinálni? Normálisan beszélek.
— Én is. A te anyukád a te felelősséged. Az enyém az enyém.
— De most neked több lehetőséged van.
— Valóban — bólintott Eszter. — És én döntöm el, mire használom.
Aznap este Gábor nem erőltette tovább. De nem is felejtette el. Innentől apránként, gondosan adagolva hozta fel a témát, mint az orrcseppet: rendszeresen, kitartóan, amíg hatni nem kezd.
— Anyu ma is gyalog ment a piacra, spórol — jegyezte meg reggelinél.
— Képzeld, akkora villanyszámlát kapott, hogy bekeretezhetné — sóhajtotta hazafelé menet.
— Csöpög a csapja, és a szerelő olyan árat mondott, mintha nem csapot, hanem a forint árfolyamát javítaná — tette hozzá este.
Eszter hallgatta. Néha bólintott. Nem azért, mert nem értette, hanem mert túlságosan is értette. A férje frontális támadás helyett papucsban közeledett.
Szombaton megjelent Katalin. Kakaóbarna kabátban, egy doboz házi süteménnyel, és azzal a finom, törékenynek tűnő arckifejezéssel, amely mögött mindig ott lapul a kimondatlan kérés. Soha nem kér semmit — csupán úgy néz, hogy te érzed magad kellemetlenül, amiért még nem ajánlottál fel valamit.
— Eszterkém, drágám — csilingelte, ahogy belépett. — De szép lett itt minden. Új kanapé? Igazán csinos. Látom, jól megy a sorotok.
— Foglaljon helyet, Katalin — mondta Eszter, és feltette a vizet. — Kér egy teát?
— Hogyne kérnék. Tea nélkül olyan vagyok, mint egy politikus ígéret nélkül — létezhetek, de senki nem veszi komolyan.
Gábor túl hangosan nevetett.
Az elején békés mederben folyt a beszélgetés: a szomszéd pereskedéséről a közös képviselettel; arról, hogy a paradicsom ára már-már diplomás; a lépcsőházbeli fiúról, aki negyvenhét évesen hirtelen életvezetési tanácsadó lett, miközben még mindig az anyjánál lakik.
Aztán Katalin óvatosan letette a csészét.
— Manapság nem könnyű megélni. Minden drágul. A számlák nőnek, az élelmiszer nő, csak a nyugdíj emelkedik kizárólag a híradóban. Néha az ember azt sem tudja, mihez kapjon.
— Hát igen — mondta Eszter semlegesen.
— Mondtam is Gábornak, hogy ne aggódjon. Fiatalok vagytok, terveitek vannak. Majd megoldom én. De azért nehéz. Néha azon gondolkodom, vegyek csirkét vagy mosóport. Mindkettő kéne.
— Anyu, kérlek — dünnyögte Gábor, de a hangjában inkább biztatás volt, mint tiltás.
— Jaj, én csak mesélek — legyintett Katalin. — Például a múltkor szerelőt kellett hívnom a konyhai csap miatt. Olyan összeget mondott, hogy azt hittem, inkább hagyom csöpögni. Legalább van valami zene a lakásban.
Eszter lassan kavargatta a cukrot.
— Gábor nem tudott segíteni?
— Dehogynem, ő mindig segít — sietett a válasz. — Arany gyerek. Csak nem akarom minden aprósággal zaklatni. Dolgozik, családja van. A férfi pihenni jár haza, nem csöveket szerelni.
— Igazán nagyvonalú hozzáállás — jegyezte meg Eszter. — Ritka szemlélet.
Katalin elmosolyodott.
— A férfiakat ma már kímélni kell. Olyan érzékenyek lettek. Egy rossz szó, és már hősi szenvedésbe kezdenek.
Gábor felkuncogott, majd mintegy mellékesen hozzátette:
— Ja, és anyunak most jött valami plusz elszámolás a közös költségre.
— Remek — felelte Eszter. — Remélem, nem kell hozzá ügyvéd.
— Nem, csak… sok.
— Előfordul.
A csönd hirtelen sűrű lett, a kanál csengése túl hangosan szólt.
— Eszterkém — szólalt meg Katalin lágy hangon — Gábor mesélte, milyen szépen alakul a munkád. Előléptetés, jó fizetés. Ügyes vagy. Ma már fontos, hogy egy nő önálló legyen. Nem úgy, mint régen, amikor csak főzött-vasalt.
— Ebben egyetértünk — bólintott Eszter.
— Így van. A lényeg, hogy a család biztos lábakon álljon. Egy okos asszony nemcsak magára gondol, hanem az otthonára, a szeretteire, az idősebbekre is.
Eszter felnézett.
— Nagyon szép gondolat.
— Mindig azt vallottam — folytatta Katalin ünnepélyesen —, hogy a családban nincs „enyém” meg „tiéd”. Minden közös. Az öröm, a gond, a segítség.
Gábor a csészébe meredt, mintha ott keresné a rendezői elismerést.
Eszter letette a kanalat.
— Katalin, kérdezhetek valamit?
— Hát persze, kedvesem.
— Amikor három éve az én édesanyámnak nem futotta a rezsire, és kértem Gábort, hogy a közös pénzből segítsünk, ő azt mondta: minden felnőtt ember a saját szüleiért felel. Ez is a családi alapelv része volt? Vagy az elv azóta változott, mióta az én fizetésem nőtt?
A levegő megfagyott. Szinte hallani lehetett, ahogy megül az asztalon.
Katalin pislogott.
— Én… nem tudom, ti mit beszéltetek meg egymás között…
— Én viszont pontosan tudom — felelte Eszter nyugodtan. — Ezért hagyjuk a nagy, mindenkire érvényes mondatokat. Szépek, csak attól függően alakulnak, kinek a pénztárcája van éppen nyitva.
— Eszter — sziszegte Gábor —, most túl messzire mész.
— Nem. Most először mondom ki pontosan.
Katalin összezárta az ajkát, majd visszavette a sértett, méltóságteljes álarcot.
— Talán hiba volt egyáltalán szóba hozni. Nem szeretem, ha miattam feszültség támad. Régi vágású ember vagyok. Kérni szégyen.
— Nem is kér — bólintott Eszter. — Csak terel. Finoman. Ügyesen.
— Na, ebből elég! — csattant fel Gábor.
— Elég abból, hogy úgy teszünk, mintha nem értenénk egymást — fordult felé Eszter. — Nem voltam tiszteletlen. Egyszerűen nem játszottam tovább azt, hogy nem világos, miről szól ez az egész.