— Már megint utaltál pénzt az anyádnak anélkül, hogy szóltál volna? — csattant fel Gábor, és úgy rontott be a konyhába, mintha nem hazaérkezett volna, hanem egy családi fegyelmi tárgyalásra.
Eszter nem kapta fel azonnal a fejét. A tűzhely mellett állt, lassan kavargatta a levest, figyelte, ahogy a kapor lustán köröz a felszínen, és közben csak arra gondolt: milyen különös, hogy egy kilencezer forintos sportcipő valahogy mindig „belefér”, de ha más rezsijéről van szó, hirtelen előkerülnek az elvi határok és a családi filozófiák.
— Nem a te zsebedből vettem ki — felelte nyugodtan, miközben kisebbre vette a lángot. — A saját kártyámról küldtem. Anyának hiányzott a pénz a lakbérre.
— Saját? — húzta el a száját Gábor, és a félfának támaszkodott. — Tudtommal mi egy család vagyunk. Mióta vannak külön „saját” pénzek?
— Ez érdekes — fordult felé Eszter, kezében a fakanállal. — Amikor az én anyám szorul segítségre, akkor hirtelen mindenki a saját szüleiért felel. Amikor neked kényelmes, akkor meg minden közös.
— Ne csavard ki a szavaimat — morogta Gábor, és kinyitotta a hűtőt. — Arról volt szó, hogy a nagyobb kiadásokat megbeszéljük.
— Három és fél ezer forint nem nagy kiadás. Két üzleti ebéded és egy „ma fáradt voltam, megérdemlek valami finomat” akció.
— Ne számolgasd a húspogácsáimat — csapta be ingerülten a hűtőajtót. — Dolgozom, jogom van hozzá.
— És én mit csinálok? Hobbiból járkálok be az irodába? — vágott vissza hűvösen Eszter. — Én is dolgozom. Nem is kevesebbet.
— A családi döntéseket együtt hozzuk meg.
— Remek. Akkor idézzük fel együtt, hogyan döntöttél télen, amikor kértem, hogy segítsünk anyának a gázszámlával. Ugyanitt álltál, ugyanennél a hűtőnél, a „legenda” feliratú pólódban, és azt mondtad: „Ne haragudj, de én nem tartom el más rokonait.”
Gábor szája vékony csíkká szorult.
— Kiragadsz egy mondatot a helyzetből.
— Nem ragadok ki semmit. Szinte szó szerint idézlek. És még az is elhangzott, hogy „különben a nyakunkra nőnek”. Jó a memóriám, főleg ha kéretlen tanácsokról van szó.
Eszter lekapcsolta a gázt, levette a fazekat, és alátétre tette. Az egyszobás lakás apró konyhája hirtelen fullasztó lett: a gőztől, a szűk tértől, és attól a vitától, ami újra meg újra ugyanoda futott ki.
— Anyád nem „ők” — préselte ki Gábor a fogai között. — A szülők szülők. De különbséget kell tenni segítség és feneketlen kút között.
— Igen — bólintott Eszter. — Én is kezdem felismerni, hol van a feneketlen rész.
Gábor ránézett. Értette a célzást, de úgy tett, mintha nem. Ebben tehetséges volt: ami neki kedvezett, azt pontosan felfogta, ami kellemetlen, azt látványosan nem hallotta meg.
— Fizetjük a hűtő részletét — kezdte hadijelentéshez illő hangon. — Internet, villany, benzin, élelmiszer. És te csak úgy, szó nélkül…
— Most szóltam.
— Miután elküldted!
— Előtte negyvenperces előadást tartottál volna diagramokkal és erkölcsi tanulságokkal.
— Azért, mert nem tudsz tervezni! — emelte fel a hangját. — Érzelmi alapon élsz. Anyád felhív, te meg rohansz világot megváltani.
— Nem. Csak nem tudom végignézni, hogy egy hozzám közel álló ember vergődjön, miközben mi azon vitázunk, kell-e fél falnyi képernyő a nappaliba.
Gábor nagyot csapott a pohárral az asztalra.
— A tévét közösen beszéltük meg.
— Nem. Te addig beszéltél róla, amíg bele nem egyeztem. Ez nem ugyanaz.
— Jó, elég — legyintett. — Nem akarok veszekedni. Segíthetsz az anyádnak, de a saját pénzedből. A személyesből. Aztán ne mondjad, hogy nincs valamire.
Eszter hosszabban nézett rá, mint szokott. Három év házasság, és a hangsúlyok semmit sem változtak. Néha úgy érezte, nem férje van, hanem egy ideiglenes főkönyvelője az érzelmeinek.
— Rendben — mondta halkan. — Akkor a sajátomból.
— Na, látod. Meg is egyeztünk — fújta ki a levegőt megkönnyebbülten.
Gábor átment a szobába, bekapcsolta a tévét. Eszter a konyhában maradt. Odakint szemerkélt a márciusi eső. A párkányon egy cserepes bazsalikom száradt, amit hetek óta át akart ültetni. A mosogatóban egyetlen tányér hevert. A lakásban leves és pirított hagyma illata keveredett a fáradtság előszelének szagával.
„A sajátomból” — ismételte magában. Milyen egyszerűen működik egyesek lelkiismerete. Mint egy olcsó szekrény: amíg csukva az ajtó, minden rendben. Kinyitod, és kiderül, hogy a polcot csak a jóindulat tartja.
Egy héttel később a főnöke behívatta. Nem pánikolt, inkább fejben sorolta, mit rontott el, melyik jelentést nem küldte át időben.
A főnök azonban szokatlanul derűs volt. Még teát is ajánlott, ami náluk majdnem kitüntetésnek számított.
— Eszter — mondta összekulcsolt kézzel — felszabadul egy osztályvezetői pozíció. Átnéztük a kollégákat. Szeretném, ha maga töltené be.
— Én? — pislogott.
— Igen. Kiválóan bánik az ügyfelekkel, betartja a határidőket, és nem úgy néz mindenkire, mintha tartozna magának. Ritka kombináció.
— És a fizetés?
Elhangzott az összeg.
Eszter először azt hitte, rosszul hall. Aztán azt, hogy negyedéves bér. De nem: havi.
— Ez komoly?
— Teljesen. Gondolja át péntekig.
Öt perc alatt átgondolta. Kiment a mosdóba, bezárkózott, és csak nézte a csempét. Nem sírt. Ez inkább az a fajta csendes, felnőtt öröm volt, amikor nem ugrálni támad kedve az embernek, hanem leülni és kiszámolni, hogy végre nem kell hónapról hónapra szorongani. Ki lehet fizetni a tartozásokat. Lehet rendes csizmát venni, nem olyat, ami „kihúzza a szezont”. Lehet segíteni anyának remegő gyomor nélkül. Talán még levegőt is lehet venni teljes tüdővel.
Este elmondta Gábornak.
— Mennyit? — kérdezte, és a szeme felcsillant, mintha az előléptetést ő kapta volna.
Eszter megismételte az összeget.
— Eszter! — nevetett fel Gábor, felkapta és megpörgette. — Tudtam, hogy alulértékelnek! Na most majd élünk! Végre normálisan!
— Először törlesztünk — mosolygott Eszter. — És félreteszünk.
— Persze, persze — bólogatott hevesen. — De egy kis öröm is kell. Úgy élünk, mintha állandóan átszállásra várnánk. A kanapé nyikorog, mint egy rozsdás villamos, a tévé képe ködös, a mosógép úgy üvölt, hogy a szomszédok keresztet vetnek.
— Nem a szomszédok, én — jegyezte meg Eszter.
— És egy utazás! — lelkesedett tovább Gábor, már a telefonján böngészve. — Akár csak négy nap. Valahova, ahol nem látom ezt a lépcsőházat és a harmadikról Lászlót a családi alsójában.
— Előbb a tartozások — ismételte Eszter, de már enyhébb hangon.
— Igenis, pénzügyminiszter asszony.
Az első hónapok valóban könnyebbek voltak. Eszter utalt anyjának rezsire anélkül, hogy összerándult volna a gyomra. Nem akciós, „épphogy ehető” élelmiszereket vett, hanem normális alapanyagokat. Lazacot kedvezménnyel, jó minőségű húst, sajtot, aminek íze is volt. Gábor elégedetten járt-kelt, mint egy macska, amely véletlenül tejüzembe tévedt.
— Nézd csak — mondta egy este, és a telefonját meg egy reklámújságot tett az asztalra. — Itt ez a sarokkanapé. Szürke, nem látszik meg rajta a kosz. Ágyneműtartós. Ez már nem bútor, ez befektetés.
Eszter felvonta a szemöldökét.
— Befektetés? Mibe is pontosan? A mi üldögélésünkbe?