A jelenet ezzel még nem ért véget, csak új felvonásba lépett.
Katalin az előszobában vette magára a kabátját. Lassan, kimérten gombolta be, mintha reflektorok világítanák meg, és a legkisebb mozdulatnak is súlya lenne. Mielőtt kilépett volna, drámai szünetet tartott.
— Nem gondoltam volna — szólalt meg úgy, hogy Eszterre rá sem nézett. — Őszintén. Azt hittem, több benned a szelídség.
— Én meg azt hittem, ön egyenesebben fogalmaz — felelte Eszter nyugodtan. — Úgy tűnik, mindketten tévedtünk.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte.
Gábor azonnal megfordult.
— Teljesen elment az eszed?
— Ezt most komolyan tőlem kérdezed?
— Miért kellett megaláznod anyámat?
Eszter halványan elmosolyodott.
— Nem aláztam meg senkit. Egyszerűen nem vállaltam be egy szépen csomagolt célozgatás finanszírozását.
— Ugyan már! — csattant fel Gábor. — Tényleg bajban van!
— Akkor segíts rajta.
— Nincs miből!
— Nekem három éve volt miből? Esténként fordításokat vállaltam, hogy anyámnak tudjak pénzt küldeni. És soha nem rendeztem emiatt színjátékot csészékkel és fennkölt eszmékkel.
Gábor közelebb lépett.
— A te anyád folyamatosan rád támaszkodik.
— A tiéd pedig magasztosan szenved és levegőn él? — Eszter hangjában nem volt vidámság. — Ne nevettess. A különbség nem az anyák között van, hanem benned. Ha az én pénzem kell, akkor hirtelen minden közös. Ha nekem lenne szükségem valamire, akkor az már magánügy.
— Elég volt! — ütött az asztalra. — Az utóbbi időben elszálltál magadtól. A fizetésed óta azt hiszed, kioktathatsz bárkit.
— Nem. Csak abbahagytam a hallgatást.
— Ugyan kinek kellenél ezzel a természettel? — vágta oda. — Attól, hogy többet keresel, még nem lettél királynő. Nélkülem még mindig a kis könyvelői odúdban ülnél!
Eszter megdermedt.
— Mondd még egyszer.
Gábor már lendületben volt.
— Azt, hogy elszálltál. Fenn hordod az orrod. Az anyád kihasznál, most meg engem akarsz irányítani. Nem fog menni. Ebben a házban én vagyok a férj.
— Ebben a lakásban — mondta lassan Eszter — te egy olyan ingatlanban élsz, amit még a házasság előtt kaptam. A férji státusz nem egyenlő tulajdonjoggal. Két külön kategória.
Egy pillanatra megtorpant, de aztán még indulatosabb lett.
— Már megint a papírjaid! A család nem szerződés!
— Amikor neked kényelmes, akkor nem az. Amikor előnyös, akkor viszont nagyon is.
— Kapzsi vagy! — kiáltotta. — Fillérszámoló!
— Én? Nem én mondogattam évekig, hogy „idegen rokonokat nem tartok el”. Nem én magyaráztam tegnap fél órát, miért kell új fejhallgató, mert a régi „bántja az önbecsülésedet”. És nem én szerveztem ma delegációt anyáddal, hogy pénzt csikarjak ki.
Gábor elkapta a karját.
— Ne beszélj így!
— Engedd el.
— Előbb változtass hangnemet.
— A kezemről vedd le a kezed.
Erősebben szorított. Nem ütött. De az a mindennapi, fölényes mozdulat — „most megállítalak” — mindent elmondott. Nem a fájdalom számított, hanem az üzenet.
Eszter kirántotta a karját.
— Ennyi volt.
— Mi az, hogy ennyi?
— A beszélgetés véget ért.
Bement a hálóba, elővette a sporttáskát.
— Mit művelsz? — kérdezte bizonytalanul Gábor.
— Összepakolok neked.
— Ne csinálj bohózatot.
— A bohózat a konyhában ment, a „minden közös” jelmondattal.
Sorban kerültek a táskába a pólók, farmerek, borotva, töltő, zoknik. Gábor az ajtóban állt, arca lassan elsápadt.
— Nem teheted ki a szűrömet.
— Dehogynem.
— Házasok vagyunk!
— Jelenleg igen.
— Csak a pénz miatt? — kérdezte keserűen. — Megszédített a fizetésed?
Eszter behúzta a cipzárt.
— Nem a pénz tisztította ki a fejemet, hanem a felismerés. A fizetés csak letörölte a mázat.
— Meg fogod bánni! — csattant fel. — Ki kell majd neked? Egy közel negyvenes, problémás nő az anyjával a nyakán?
Eszter tekintete megállította.
— Harmincnyolc vagyok. Az anyám pedig ember, nem teher. És ha a választás az, hogy egyedül éljek, vagy valakivel, aki tulajdonának tekint, akkor az első opció sokkal tisztességesebb.
A kezébe nyomta a táskát.
— Menj vissza anyádhoz. Ott most közös a gond és a könyvelés is.
— Indulatból beszélsz — próbálkozott más hangon. — Lehiggadsz, és majd felhívsz.
— Nem.
— Eszter…
— Kifelé.
Csendesen mondta, mégis végérvényesen.
Az előszobában még magyarázott valamit az együtt töltött évekről, a családról, arról, hogy mindenki veszekszik. Eszter ajtót nyitott és várt. Gábor kilépett, a lépcsőházban még visszanézett.
— Te tetted tönkre.
— Nem — felelte. — Csak elengedtem, amit eddig két kézzel tartottam.
Az ajtó bezárult.
A lakásban szokatlan csend lett. Nem felszabadító, nem nyomasztó — egyszerűen más. Mint amikor egy régóta zúgó gép leáll, és rájössz, hogy eddig folyamatos háttérzajban éltél.
Leült az új, szürke sarokkanapéra. Hirtelen idegen tárgynak tűnt. A „családi stabilitás” jelképe, tárolórekesszel és minden extrával — kivéve a józan ítélőképességet.
Két nap múlva üzenet érkezett: „Beszélnünk kell.” Három nap után: „Túlzásba estem.” Egy hét elteltével: „Te sem voltál ártatlan.” A bocsánatkérései mindig együtt jártak némi felelősségszétosztással.
Eszter nem válaszolt. Végül Gábor telefonált.
— Eszter — kezdte gondosan felépített hangon — találkozhatnánk? Mindent átgondoltam.
— Mit pontosan?
— Hogy hibáztam. Nem kellett volna így beszélnem. És… hiányzol.
Egy bevásárlóközpont melletti kávézóban ültek le. Gábor már ott várt, ingben, komolyságot sugallva. Két kávé és egy szelet sajttorta az asztalon — mintha a cukor pótolhatná a tiszteletet.
— Szia — állt fel.
— Szia.
— Jól nézel ki.
— Nyugodtan alszom. Jót tesz.
— Tényleg sajnálom — mondta. — Anyu is túl messzire ment. Nekem kellett volna melléd állnom, de elsodródtam.
— Igen.
— Megértettem.
— Remek.
— Haza akarok menni.
— Miért?
Meglepődött.
— Hogyhogy miért? A férjed vagyok.
— Papíron talán. A valóságban már kérdéses.
— Ne dramatizálj. Összevesztünk. Előfordul. Megegyezhetünk. Nem szólok bele, hogyan segítesz az anyádnak. Te nem hánytorgatod fel a múltat. Élünk tovább.
— A bizalom honnan jön majd? Megrendeljük?
— Visszaépül.
— Magától?
— Idővel.
Eszter hallgatott. Gábor gyorsabban beszélt.
— Nélküled rossz. Anyunál… folyamatos a kommentár. A zoknimról, az ételről, még arról is, hogyan vágom a kenyeret. Kezdem érteni, apám miért töltött több időt a garázsban.
— Tanulságos — bólintott Eszter.
— Látod? Már magamon is nevetek. Érettebb lettem.
— Ez nem érettség. Csak kényelmetlenség.
Fintorgott, de folytatta.
— Lehet. De szeretlek is.
— A szeretet nem az, amikor anyádnál kényelmetlen, és eszedbe jut a csendes lakás meg a kényelmes kanapé.
— Már megint…
— Nem „megint”. Ugyanaz.
Gábor sóhajtott, majd előhúzott egy összehajtott papírt.
Eszter felnevetett.
— Ugye ez nem egy számla?
— Hallgass végig…
— Számla?
— Anyunak sürgősen be kell fizetnie valamit a lakással kapcsolatban. Nem nagy összeg. Arra gondoltam, ha most kisegítenéd, később visszaadom.
Eszter lassan hátradőlt a széken, és úgy nézett rá, mintha most látna először igazán tisztán.