— …rezsire hagy valamennyit — fejeztem be halkan.
Anya szó nélkül rogyott le az egyik székre, mintha hirtelen elfogyott volna belőle minden erő.
— És te? Te miből élsz? Miből veszel ruhát Márknak? — kérdezte döbbenten.
— Az én keresetemből tartom el a családot — vágott közbe Dénes ingerülten. — Nem heverészek itthon! Ötvenezer forint bőven elég mindenre. Ne csináljatok már úgy, mintha éheznénk!
Ötvenezer forint.
Három emberre. 2025-ben.
Bevillant, ahogy néhány napja a pénztárcámban csörögtem az aprót, hogy kijöjjön egy pohár joghurt Márknak. Eszembe jutott, hányszor mondtam le egy-egy barátnős találkozót, mert még egy kávé ára is luxusnak számított.
— És a te imádott húgod mivel tölti a napjait? — kérdezte apa. A hangja halk volt, már-már suttogó, de pontosan tudtam, hogy ez a csend a vihar előjele.
— Most épp nem dolgozik. A szülés után még nem ment vissza sehová.
— Szülés után? — kapta fel a fejét anya. — Mennyi idős az a gyerek?
— Öt — morogta Dénes, és látszott rajta, hogy kezdi sejteni, milyen talajra tévedt.
Apa néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd lassan feltűrte az ingujját.
— Tehát jól értem — mondta kimérten, miközben a keze enyhén remegett —, hogy az a gyerek öt éves. Vagyis Nóra öt éve „a szülés után” van. Az én lányom fizetéséből él. Eközben a lányom elnyűtt köntösben jár, és az unokám joghurtján spórol. Pontosan erről beszélünk?
— Apa, kérlek… — próbáltam közéjük lépni, de anya gyengéden visszatartott.
— De igen, Lizám, erről igenis beszélni kell — szólalt meg anya, és különös, feszült mosoly jelent meg az arcán. — Dénes, eszedbe jutott valaha, hogy Liza is dönthetne úgy, hogy „átmenetileg nem dolgozik”? Hogy talán ő is szeretne néha magára költeni?
— Költi ő eleget! — csattant fel a férjem. — Állandóan mindenféle krémeket vesz.
— Miféle krémeket? — néztem rá hitetlenkedve. — Fél éve százforintos babakrémmel kenem magam!
— Nem tudom… biztosan veszel valamit a saját pénzedből.
— Milyen saját pénzből? — lépett közelebb apa. — Az előbb mondtad, hogy a teljes fizetését elveszed. Akkor miből maradna neki bármi?
Dénes arca egyre vörösebb lett. Látszott rajta, hogy belegabalyodott a saját szavaiba.
— Ez a mi ügyünk! — próbált erőt gyűjteni. — A mi családunk dolga, mire költjük a pénzt. Nem kell beleavatkozni. Megoldjuk egyedül is!
— Ó, dehogynem kell! — csattant fel anya. — Amikor a lányom úgy néz ki, mint akit kizsigereltek, és közben egy másik nő vígan él az ő keresetéből, az igenis ránk is tartozik, kedves vejem!
A gyerekszobából sírás hallatszott. Márk felébredt.
Automatikusan indultam volna, de anya megfogta a karomat.
— Menjen csak az apja — mondta hűvösen. — Vagy kizárólag a fizetésed átvételéhez ért?
Dénes kelletlenül elindult. Hallottam, ahogy esetlenül próbálja csitítani Márkot; tanácstalan hangja idegenül csengett. Ezt mindig én intéztem.
Apa leült mellém a kanapéra.
— Mióta tart ez az egész? — kérdezte csendesen.
— Két éve biztosan — feleltem lesütött szemmel. — Először azt mondta, csak pár hónapról van szó. Nórának gondjai voltak a hitellel, a bank fenyegette. Azt mondta, három hónap segítség, és rendbe jön.
— És aztán?
— Mindig akadt új indok. Egyszer autóra kellett, máskor felújításra, aztán megint valami váratlan kiadás. Én pedig… úgy éreztem, nincs jogom tiltakozni. Ő a férjem, Márk apja. Ráadásul kevesebbet keres nálam.
Anya hitetlenkedve felnevetett.
— Tehát mert kevesebbet visz haza, joga van az utolsó forintig kifosztani téged? Ez volna a logika?
— Kérlek, ne emeld fel a hangod…
— Még nem emeltem fel — felelte élesen, majd elővette a telefonját. — Add meg Nóra számát.
— Minek?
— Hogy személyesen gratuláljak neki, milyen kényelmesen rendezkedett be a lányom pénzéből.
Sosem láttam anyát ilyen elszántnak. Általában békés volt, tapintatos, a vitákat türelemmel próbálta elsimítani. Most azonban valami ősi, megállíthatatlan erő ébredt fel benne. Olyanná vált, mint egy felbőszült ragadozó.