– Kislányom, négyszázezer forintot viszel haza havonta! Hogy lehet, hogy mégis ennyire leharcoltnak tűnsz? – a szüleim szinte földbe gyökerezett lábbal álltak, amikor kiderült az igazság.
Szombat délelőtt volt, épp a tűzhelynél serénykedtem egy kifakult, ezerszer mosott köntösben, és apró palacsintákat sütöttem. A hajam kócosan meredezett, a szemem alatt sötét árkok húzódtak az átdolgozott éjszaka miatt.
Márk ismét belázasodott, hajnalig ültem az ágya mellett, figyelve minden rezdülését.
— Ki az ördög csönget ilyenkor? — morgott Dénes anélkül, hogy elszakította volna a tekintetét a mobiljáról.
Hétvégente a férjem gyakorlatilag eggyé vált a kanapéval; alig lehetett kizökkenteni onnan.
Belenéztem a kukucskálóba, és elakadt a lélegzetem. A bejárat előtt anya és apa álltak, utazótáskákkal a kezükben.
— Anya? Apa? Nem is szóltatok, hogy jöttök!
— Úgy gondoltuk, rád törünk egy kis meglepetéssel — ölelt meg anya szorosan. — Olyan rég nem láttunk, hiányoztál.
Apa csak megsimogatta a fejem búbját, majd szó nélkül belépett a nappaliba.
Az agyam közben lázasan számba vette, mi lapul a hűtőben, és mennyire kaotikus a lakás. Játékok hevertek szanaszét, a mosogató tele volt edénnyel, én pedig úgy festettem, mint aki hetek óta nem nézett tükörbe.
— Hol van az unokám? — érdeklődött anya, miközben körbepillantott.
— Még alszik. Éjszaka felszökött a láza.
Anya végigmért tetőtől talpig. A szemében meglepetés és aggodalom csillogott.
Egyetemistaként mindig büszkén mutogatott: „Tanulni fontos, de egy nő adjon magára” — ismételgette gyakran. Most aligha feleltem meg annak a képnek, amit rólam őrzött.
— Liza — kezdte óvatosan, mintha kényes diagnózist készülne közölni —, ha tényleg négyszázezer forintot keresel, miért nézel ki ennyire kimerültnek… és ennyire elhanyagoltnak?
Dénes erre felpillantott a telefonjából, és elégedett félmosoly ült ki az arcára. Olyan volt, mintha erre a kérdésre várt volna.
— Azért, mert a fizetését a húgom kapja! — vágta rá kihívó hangon, minden kertelés nélkül.
Dermedt csend ereszkedett a szobára.
Anya tekintete ide-oda cikázott köztünk. Éreztem, ahogy a forróság elönti az arcomat, a szégyen a gyomromból a torkomig kúszik.
Apa hallgatott, de az állkapcsa megfeszült. Gyerekkorom óta tudtam: ez a némaság nála a közelgő vihart jelenti.
Lassan letette a táskáját a földre. A mozdulatai darabosak voltak, mintha minden erejével próbálná visszatartani az indulatait.
— Mondd még egyszer — szólalt meg halkan, Dénesre szegezve a tekintetét.
— Mit kellene megismételnem? — vont vállat Dénes, mímelt közönnyel. — A testvéremnek komoly tartozása van, fuldoklik a hitelben. Segítünk rajta. Családtag, nem idegen.
— És az, hogy a te húgod eladósodott, miért az én lányom problémája? — csattant fel anya. — Liza reggeltől estig dolgozik, neveli a gyereket, te pedig…
— Én pedig mi? — Dénes felállt, végre letéve a telefont. — Én is munkába járok. És mint a család feje, jogom van eldönteni, mire fordítjuk a pénzünket.
A pénzünket.
Ez a szó belém mart.
Az a pénz az én munkám gyümölcse volt. Elemzőként dolgoztam egy nagy informatikai vállalatnál, napi tizenkét órát töltöttem az irodában, sokszor hétvégén is a laptop fölé görnyedtem. Aztán amikor hazaértem, azzal szembesültem, hogy Márk új kabátjára nincs keret, mert megint be kellett tömni egy újabb lyukat a sógornőm költségvetésében.
— Liza — fordult hozzám apa csendesen —, igaz ez?
Csak bólintani tudtam. A torkom elszorult. Nem csupán az fájt, hogy a férjem rendelkezik a keresetem felett, hanem az is, hogy mindezt szó nélkül tűrtem. Hogy hagytam idáig fajulni. Hogy egy kifacsart, önmagát feladó asszonnyá váltam, aki már vitatkozni sem mer.
— Mekkora összegről beszélünk? — kérdezte röviden.
— Az egészről — suttogtam. — Csak élelemre és a rezsire hagy valamennyit, minden más megy a húgának.