Anyában valóban egy vad, ösztönös erő feszült – mint egy nőstény oroszlánban, ha a kölykét érzi veszélyben.
Ekkor a gyerekszoba felől Dénes hangja ütötte meg a fülemet:
— Liza! Pelenkázni kell. Gyere már!
— Majd én intézem — állt fel apa azonnal, és határozott léptekkel indult a szoba felé.
— Apa, nem szükséges, én…
— Maradj csak, és próbálj meg pihenni — szakított félbe ellentmondást nem tűrően.
Hallottam, ahogy beszélget a kisfiammal, majd megnyitja a csapot a fürdőben. A víz csobogása keveredett Dénes ideges, kapkodó magyarázkodásával. Apa hangja ezzel szemben rövid és metszően nyugodt volt.
— Lizám — ült le mellém anya, és gyengéden megszorította a kezem —, ugye te is érzed, hogy ez így nincs rendben?
— Tudom… — suttogtam. — De mit vársz tőlem? Hogy elváljak? Hogy egyedül neveljem a gyereket?
— És most mi vagy? — nézett rám komolyan. — Van melletted egy férfi, aki elveszi a fizetésedet, továbbadja a húgának, és közben téged meg a fiadat üres kasszával hagy. Ez nem társ. Ez teher. És rosszabb, mint az egyedüllét.
Nem tudtam vitatkozni. Minden szava talált.
Az elmúlt két évben mintha félálomban éltem volna. Reggel munka, délután otthon, este altatás. Napról napra tettem a dolgomat, gondolkodás nélkül, csak túléltem. Nem mertem szembenézni azzal, hogy talán végzetes hibát követtem el, amikor hozzámentem Déneshez.
Apa ekkor lépett ki a gyerekszobából, karján Márkkal. A kisfiam tisztán, friss ruhában, vidáman kapaszkodott belé.
— Nagypapa! — kiáltotta csillogó szemmel, majd felém nyújtotta a karját. — Anya, nézd, itt van a nagypapa!
— Látom, drágám — öleltem magamhoz, és hirtelen elöntöttek a könnyek.
Mikor játszott utoljára Dénes önszántából a fiával? Mikor cserélt pelenkát anélkül, hogy külön kérnem kellett volna?
— És a férjed? — kérdezte anya élesen.
— Pakol — felelte apa szárazon. — Átmegy a húgához. Hirtelen sürgős dolga akadt.
Néhány perc múlva Dénes valóban előkerült a hálóból, kezében egy sporttáskával.
— Pár napig Nóránál leszek — mondta, kerülve a tekintetemet. — Megint problémái vannak.
— Természetesen — válaszolta anya mézesen, de a hangjában jég csengett. — Nórának mindig gondjai vannak. A feleségednél viszont minden tökéletes, igaz?
— Anya, kérlek…
— Nem, Liza, most már elég! — csattant fel. — Dénes, miből akarod most megoldani a húgod ügyeit?
— Van még pénz — vetette oda vállrándítva.
— Ja, a Liza fizetéséből maradt — vágott vissza anya. — És szerinted ez természetes?
— Ezt már kiveséztük. Nem akarok erről vitatkozni.
Apa ekkor halkan, de rendíthetetlenül szólalt meg:
— A feleség nem pénzforrás. Nem bankautomata. Hanem társ. Akit megbecsülni és tisztelni kell.
— Nem kérek kioktatást! — csattant fel Dénes, és az ajtó felé indult. — Este jövök.
— Ne kapkodd el — szólt utána anya. — Mi itt maradunk pár napig. Segítünk rendet rakni néhány kérdésben.
Dénes megtorpant egy pillanatra, mintha megérezte volna, hogy valami kicsúszik a kezéből, aztán szó nélkül kilépett.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a lakás levegője mintha kitisztult volna. Mélyebben tudtam lélegezni.
— Rendben — fordult felém anya, és elővette a telefonját. — Most nézzük meg a számládat.
— Miért?
— Mert ideje visszaszerezni az irányítást. A pénzednek téged és a fiadat kell szolgálnia. Nem egy olyan nőt, aki évek óta nem hajlandó dolgozni. Érted?
Megnyitottam a banki alkalmazást. Az egyenleg láttán elszorult a torkom: 847 forint. A következő fizetésig még hét nap volt hátra.
— A bankkártyád nála van? — kérdezte apa.
— Igen. Azt mondta, így egyszerűbb, mert úgyis ő intézi a pénzügyeket.
A szüleim sokatmondó pillantást váltottak.
— Holnap bemegyünk a bankba — jelentette ki apa.
Nem tiltakoztam.
Hétfőre már a szüleimnél aludtunk. Amíg Dénes Nóránál volt, összepakoltam a legszükségesebbeket. A konyhaasztalon hagytam egy rövid üzenetet: „Időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.”
Márk izgatottan élte meg a költözést. A nagyszülők tágas, háromszobás lakása új világnak tűnt számára. Futkározott egyik helyiségből a másikba, örömmel fedezte fel a játékokat, amelyeket anya már előre kikészített neki.
Én pedig először éreztem azt, hogy talán van kiút.
Másnap reggel apával együtt indultunk el a bankba, hogy végre kézbe vegyük azt, ami eddig kicsúszott az ujjaim közül.