– Egy fillért sem látsz tőlem, hallod?! – üvöltötte Mária a telefonba.
– Eddig sem láttam – felelte Eszter higgadt, de metszően ironikus hangon. – Minden pénz a maga betonfalai között tűnt el. Viszlát.
Azzal bontotta a vonalat, és azonnal letiltotta a számot.
A következő két hét inkább hasonlított valami bizarr rémálomra, mint valóságra. Gábor ismeretlen számokról hívogatta, üzenetekkel bombázta, sőt többször a munkahelye előtt várta. Egyszer azzal fenyegette, hogy beperli – bár hogy pontosan miért, azt maga sem tudta megfogalmazni –, máskor csokorral a kezében térdelt le előtte, és bocsánatért esedezett.
– Eszter, kérlek, ne csináld ezt! Anyu csak túlzásba esett. Majd beszélek vele, átíratja a részt a nevemre! – hadarta kétségbeesetten, miközben a kabátja ujját próbálta visszatartani a kapuban.
– A te nevedre? – nézett rá Eszter szinte sajnálkozva. – És az miben lenne más? Ma a tied, holnap Júliáé, aztán visszakerül Máriához. Te mindig is az ő kisfia maradsz, Gábor. Engedély nélkül még levegőt sem mersz venni. Tudtál Júlia tervéről?
A férfi nem felelt, csak félrekapta a tekintetét. A hallgatása többet mondott bármilyen szónál.
– Szóval tudtad – állapította meg Eszter csendesen. – Miközben én két állásban robotoltam, túlóráztam, és minden forintot félretettem, te végignézted, hogy kihasználnak.
– De hát Júlia egyedül neveli a gyerekeit… neki nehezebb… – próbált védekezni Gábor. – Mi még fiatalok vagyunk, erősek. Majd később veszünk magunknak valamit.
– Akkor hajrá. Vegyetek – zárta rövidre a beszélgetést Eszter.
Nem sokkal később kibérelt egy apró, egyszobás lakást. Meglepve tapasztalta, hogy egyedül fenntartani magát jóval olcsóbb, mint egy „állást kereső” férjjel és egy soha véget nem érő hitellel együtt élni. Végre megcsináltatta a régóta halogatott fémkerámia koronát, vett magának egy minőségi kabátot, és beiratkozott egy angol tanfolyamra, amire évek óta vágyott.
Azt hitte, ezzel lezárta a múltat. Tévedett.
Egy hónappal később hivatalos idézés érkezett a bíróságtól. Mária mindent egy lapra tett fel: „jogalap nélküli gazdagodás” címén pert indított, és követelte, hogy Eszter térítse meg a négy évnyi ottlakás állítólagos költségeit. Azzal érvelt, hogy semmiféle bérleti szerződés nem született, a menye pedig ingyen használta az ingatlant és élvezte annak előnyeit.
Eszter ügyvédhez fordult. Az idős, ravasz tekintetű férfi végigolvasta a keresetet, majd halkan felnevetett.
– Nézzük csak a számokat – mondta, miközben levette a szemüvegét. – Megvannak az utalásokról a bizonylatok?
– Mind – bólintott Eszter. – Könyvelő vagyok, nálam semmi sem kallódik el. Átutalások Gábornak „jelzálog” megjegyzéssel, közvetlen utalások Máriának, amikor a fia nem fizetett. A felújítás számlái, a kivitelezői szerződés az én nevemen.
– Kitűnő. Akkor ellenkeresetet adunk be. Kérjük a bíróságtól, hogy állapítsa meg: a hitelt ténylegesen ön törlesztette, és ismerjék el a tulajdoni hányadát. Nem ígérek csodát – a tulajdoni lapon az anya szerepel –, de alaposan meg fogjuk forgatni a kést. Ami az ő igényét illeti, bizonyítani fogjuk, hogy családi jogviszony állt fenn, és a lakhatás szóbeli megállapodás alapján történt. Ráadásul az ön befektetései messze meghaladják bármilyen piaci bérleti díj összegét.
A pereskedés fél évig húzódott, és minden tárgyalás kimerítő volt. Mária egyszer még a tárgyalóteremben is „rosszul lett”, mentőt kellett hívni hozzá – az orvos szerint azonban semmi komoly baja nem volt. Gábor lehajtott fejjel ült, és alig hallhatóan motyogott, amikor a bíró kérdéseket tett fel neki.
Közben kellemetlen részletek kerültek felszínre. Kiderült, hogy Gábor nemcsak munkát nem talált, hanem titokban több mikrohitelt is felvett saját „szükségleteire”. A tartozások miatt már Esztert is keresték a behajtók, hiába volt folyamatban a válás.
Végül megszületett az ítélet. A bíróság elutasította Mária keresetét. Eszter tulajdoni hányadra vonatkozó kérelmét szintén nem fogadták el – ahogy az ügyvéd előre jelezte, a tulajdonjog papíron dől el. Ugyanakkor a bíró kimondta, hogy Mária köteles megtéríteni a felújítás költségeit, mégpedig szintén „jogalap nélküli gazdagodás” jogcímen. Az összeg jelentős volt, közel másfél millió forint, mivel Eszter minden számlát megőrzött a konyhabútorról, a szaniterekről és azokról a berendezésekről, amelyeket nem engedtek elvinni.
– Ennyi pénzem nincs! – csattant fel Mária az ítélethirdetés után. – Nyugdíjból élek!
Eszter ártatlan arccal nézett rá.
– És a bunda? – kérdezte halkan.