— Olyat szeretnék, amelyik nem csinál felfordulást — tettem hozzá halkan.
A nő szája sarkában különös, együttérző mosoly jelent meg. Olyan volt, amellyel az emberre néznek, aki már túl sok mindenen ment keresztül, és ez látszik is rajta.
Végigsétáltunk a ketrecek között. Némelyik macska a rácshoz simult, mancsával próbált elérni, mások a sarokba húzódtak, mintha láthatatlanná akarnának válni. A kis papírlapokon rövid jellemzések lógtak: „csendes természet”, „utcáról mentve”, „bizalmatlan”, „ragaszkodó”.
Aztán megpillantottam őket.
Az egyik szürke volt, széles fejjel, egyik füle csúnyán megtörve, mintha az élet már többször próbára tette volna. A másik kisebb termetű, világos krémszín bundával, soványka és éber tekintetű; a szeme minden rezdülést figyelt.
Olyan szorosan feküdtek egymás mellett, hogy első pillantásra egyetlen meleg, összegömbölyödött testnek tűntek.
— Ők Márk és Levente — mondta a nő. — Testvérek.
Bólintottam, de a fejemben ott magasodott a szabályom, mint egy láthatatlan kerítés.
Csak egy macska.
Márk felemelte a fejét, és úgy nézett rám, mintha elege lenne az emberek hezitálásából. Levente egy tapodtat sem mozdult mellőle, szinte a nyaka alá bújt.
— Melyikük barátkozóbb? — kérdeztem.
— Márk szereti keménynek mutatni magát — felelte a nő. — Levente viszont félénkebb. Őszintén szólva nagyon kapaszkodnak egymásba. Külön nehéz lenne nekik.
Itt kellett volna megállnom.
Ehelyett kinyitottam a ketrec ajtaját.
Márk engedte, hogy megsimogassam. A szőre hol érdesnek, hol selymesnek érződött az ujjaim alatt. Egy pillanatban alig észrevehetően a tenyeremhez simult — mintha nem szívesen ismerné be, hogy szüksége van bárkire is, mégis vágyik az érintésre.
Ez elég volt.
— Azt hiszem, őt választom — mondtam.
A nő már a hordozóért nyúlt. Karomba vettem Márkot.
Ekkor Levente megmozdult.
Nem fújt, nem menekült, nem rejtőzött el.
Csak odalépett, kinyújtotta az első mancsait, és testvére dereka köré fonta őket — úgy, ahogy egy gyerek kapaszkodik abba, akit épp el akarnak vinni tőle.
Nem volt hangos jelenet. Nem volt dráma.
Csak csupasz, színtiszta kétségbeesés.
Márk, aki addig közönyösnek látszott, hátrafordította a fejét, és az orrát Levente nyakába fúrta.
Megdermedtem.
A nő hangja még szólt valahol a háttérben.