A nő hangja még szólt valahol a háttérben, de a szavai alig jutottak el hozzám. Már nem a ketrecet láttam magam előtt. Hanem az összes néma búcsút, a lezárt dobozokat, a becsapódó ajtókat, amelyek mögött egyik pillanatról a másikra üresség marad. Azokat a helyzeteket, amikor az élet azt suttogja: ez a helyes döntés – miközben valójában újabb veszteséget jelent.
Lassan visszaeresztettem Márkot a pokrócra.
Levente nem engedte el azonnal. Még akkor is, amikor már mindketten a földön álltak, az egyik mancsa a testvérén maradt, mintha így bizonyíthatná: még itt van, nem tűnt el.
Önkéntelenül felnevettem, aztán zavaromban gyorsan letöröltem a szemem sarkát.
– Jól van? – kérdezte a nő óvatosan.
– Igen – feleltem, de a hangom elárult. A két macskára néztem. – Ma egyikőtök sem megy el egyedül.
Így lett egyszerre két macskám.
Hazafelé zajosabb volt az út, mint számítottam rá. Márk elégedetlenül morgolódott a hordozóban, Levente viszont némán lapult. Amikor beléptünk a lakásba, minden pontosan úgy nézett ki, mint reggel: ugyanaz a kanapé, ugyanazok a tányérok a konyhában, a számlák a komódon.
Mintha semmi sem változott volna.
És mégis minden más lett.
Az első este Márk azonnal birtokba vette a kanapé egyik sarkát, mintha mindig is az övé lett volna. Levente eleinte az asztal alá húzódott, aztán előmerészkedett, és olyan szorosan simult a testvéréhez, hogy megint összeszorult a mellkasom.
Éjszaka felébredtem. Levente a lábamnál aludt. Márk a folyosón ült, őrszemként, a hálószoba felé figyelve.
Feküdtem az ágyban, és már nem a csendet hallgattam.
Hanem a szuszogást. A tappancsok halk neszét. Azokat a hangokat, amelyek csak akkor születnek meg, amikor az ember többé nincs egyedül.
Eltelt három hét.
Kiderült, hogy Márk nem tűri a zárt ajtókat. Hogy Levente retteg a porszívótól, viszont rajong a reggeli, halkan szóló rádióért. És azt is megértettem, hogy a vékony falú lakás nem kicsi – csupán túl sokáig állt üresen.
Aztán feltűnt, hogy Márk csak az egyik oldalán rág.
Másnap elvittem az állatorvoshoz. A vizsgálat után az orvos megnyugtatott: semmi komoly, egy rossz fog és enyhe gyulladás. El kell végezni egy beavatkozást, és estig bent tartják megfigyelésre.
– És a testvére? – bukott ki belőlem a kérdés gondolkodás nélkül.
– Várni fog – felelte nyugodtan az orvos. – Estére minden rendben lesz.
Bólintottam, de ahogy kiléptem a rendelőből, már tudtam, hogy ez a néhány óra hosszabb lesz, mint gondoltam.