A fejemben az egész helyzet pofonegyszerűnek tűnt: egy macska, egy etetőtál, egy alomtálca. Egyetlen élőlény, aki este az ajtóhoz jön, amikor hazaérek a munkából abba a lakásba, ahol a falak papírvékonyak, a padló pedig még júliusban is jeges marad.
A válásom óta nyolc hónap telt el, és ez idő alatt egyedül éltem.
A lakás semmiben sem különbözött a környék többi öreg épületében lévőktől: kétszobás, kopott, a megyeszékhely peremén. Olyan hely, ahol tisztán hallani, mikor a felső szomszéd lehúzza a vécét, mikor csapódik a lépcsőházi ajtó, vagy mikor köhög valaki a fordulóban. Mégis, a sok zaj ellenére odabent olyan üresség honolt, hogy néha a saját szívverésem is túl hangosnak tűnt.
A válás után mindenben megfontoltabb lettem. Olcsóbb kávét vettem. Visszafogtam a fűtést. Előfordult, hogy napokig ugyanazt a levest ettem, és azt ismételgettem magamnak, hogy ez tudatosság, nem pedig magány. Hónapról hónapra először a lakbért és a rezsit tettem félre, aztán kiszámoltam az élelmiszerre valót, végül azon töprengtem, marad-e annyi, hogy legalább egy szerény összeget átutaljak anyámnak a gyógyszereire.
Közben következetesen győzködtem magam: rendben vagyok.
Valójában ez volt a legnagyobb önámítás.
Egy nap az egyik kolléganőm azt javasolta, szerezzek egy macskát. Nem csupán társaságnak, hanem a mindennapok ritmusáért. Hogy legyen kihez szólni reggel, legyen kinek enni adni, és este várjon valaki az ajtó mögött. Hogy a lakás újra otthonná váljon, ne csupán átmeneti menedékké.
Igaza volt.
Ugyanakkor tisztában voltam a korlátaimmal. A fizetésem nem nőtt olyan tempóban, mint az árak. Nem voltam abban a helyzetben, hogy nagyvonalú legyek — sem érzelmileg, sem anyagilag.
Ezért felállítottam egy egyszerű szabályt magamnak.
Csak egy macska.
A menhely a város szélén állt, egy alacsony, málló festékű épületben. A levegőben fertőtlenítőszag, régi takarók dohos illata és az állatok feszültsége keveredett. Az ajtóban egy fáradt tekintetű nő fogadott, bolyhos pulóverben.
— Miben segíthetek? — kérdezte csendesen.
— Nyugodt természetű macskát keresek — feleltem. — Lehetőleg már felnőttet.