– Azért, hogy beszéljünk – felelte Péter az ajtó túloldaláról.
– A „beszélgetés” szó jelentésével hadilábon állsz – válaszolta Eszter higgadtan. – Te nem beszélgetni szoktál, hanem kinyilatkoztatni.
– Eszter, ne húzd fel az agyam!
– Attól tartok, az a vonat már elment.
Egy tompa csapás rázta meg az ajtót, Péter tenyere csattant rajta.
– Teljesen elszemtelenedtél! Azonnal nyisd ki!
Eszter elfordította a kulcsot, de a biztonsági láncot rajta hagyta. A résen át megjelent Péter feldúlt arca.
– Na végre – morogta a férfi. – Mit művelsz? Az egész család előtt bohócot csináltál belőlem, most meg már csomagolod is a dolgaimat? Kinek képzeled magad?
– A lakás tulajdonosának.
– Ne okoskodj!
– Ez nem okoskodás. Egyszerű tényközlés.
– Vedd le azt a láncot.
– Nem.
– Félsz tőlem?
– Nem. Csak vigyázok az értékeimre.
Péter tekintete a folyosón sorakozó zsákokra siklott.
– Ugye nem gondolod komolyan?
– De, teljes mértékben.
– Nincs jogod kirakni a holmimat!
– Dehogynem. Főleg azután, hogy megláttam az utalásokat Nórának.
Péter egy pillanatra megdermedt.
– Miféle Nóra?
– Ne játszd az ostobát. Fáradt vagyok, és ilyenkor különösen rosszul viselem az amatőr színjátékot.
A férfi hallgatott, majd vállat vont.
– Munkával kapcsolatos.
– Három hónapja nincs állásod.
– Alkalmi megbízás.
– Egy ékszerüzletben dolgozó nőnél?
– Ügyfél.
– Péter, vagy találj ki valami hihetőbbet, vagy hagyd abba.
Hirtelen hangnemet váltott.
– Jó, tegyük fel, hogy igazad van. Mi közöd hozzá? Te tetted tönkre az egészet.
Eszter olyan nyugodtan nézett rá, hogy a férfi láthatóan zavarba jött.
– Látod? Ez már őszintébb. Egy igaz mondat az este folyamán.
– Menj a fenébe! – köpött felé a férfi. – Azt hiszed, bárkinek is kellesz ezzel a természeteddel? Mindig elégedetlen vagy, állandóan zsörtölődsz, a lakás romokban, főzni se tudsz rendesen…
Eszter arca rezzenéstelen maradt.
– Romokban? Azt a lakást mondod, amit egyedül tartok rendben? Vagy a „nem tudsz főzni” azt jelenti, amikor munka után vacsorát készítek, te pedig közlöd, hogy „nem erre vágytál”?
Péter összeszorította az állkapcsát.
– Fösvény és rosszindulatú vagy.
– Te pedig lusta és hazug. Nézd, milyen hatékony ez az este: mindketten kijózanodtunk.
– Nem megyek sehova.
– De igen. Vagy most szépen elmész, vagy hívom a körzeti megbízottat, és lejátszom neki a felvételt, amin üvöltözöl és vered az ajtót. Választhatsz: méltósággal távozol, vagy újabb kínos jelenetet rendezel.
Péter pillantása a telefonra, a láncra és a csomagokra vándorolt. A harci kedve látványosan alábbhagyott.
– Ezt még megbánod – dörmögte.
– Lehet. De ma biztosan nem.
– Anyámnak igaza volt, hálátlan vagy.
– Édesanyád abban is biztos volt, hogy én örökké ingyen biztosítom a kényelmet. Ebben tévedett.
A férfi felkapott két zsákot, és elindult a lift felé.
– A kulcsokat hagyd itt – szólt utána Eszter.
– Tartsd meg magadnak!
A kulcscsomó csörögve landolt a lábtörlőn.
– A közös számla bankkártyáját is.
– Most komolyan?
– Teljesen.
Péter előhalászta a pénztárcájából a kártyát, és odahajította.
– Ennyi? Most boldog vagy?
– Nem. De könnyebb lett a levegő.
A férfi még rámutatott.
– Még könyörögni fogsz.
Eszter halványan elmosolyodott.
– Érdekes, mennyire hisztek a családotokban a másik megalázásában. Szinte örökség.
A liftajtó összecsukódott. Eszter pár másodpercig mozdulatlanul állt, aztán levette a láncot, behozta a kulcsokat, a kártyát és a zsákokat, hogy ne a szomszédok nézegessék a kiállítást, majd bezárta az ajtót.
Tíz perc sem telt el, a telefon ismét megszólalt. Mária.
Eszter vett egy mély levegőt, és felvette.
– Nos? – csengett a hideg hang.
– Hallgatom.
– Elégedett vagy? Tönkretetted a férjedet, szégyent hoztál mindenkire.
– Nem, Mária. A szégyen az, amikor egy felnőtt férfi a felesége nyakán él, és még főnöknek képzeli magát.
– Hogy merészelsz így beszélni a fiamról!
– Hogyan kellene? Rajongással? Lehet, hogy önök szerint zseni. Számomra inkább drága tévedés volt.
– Nélküle semmi vagy.
– Érdekes, a rezsit mégis befizetik, a hűtő is megtelik, és a csapot is megjavítják – mindezt az ön fia közreműködése nélkül.
– Mindig számító voltál.
– Pontosan ezért jöttem rá, hogy két felnőtt embert eltartani – őt anyagilag, önt pedig lelkileg – kissé túlzás egyetlen keresetből.
– Meg fogod bánni ezeket a szavakat!
– Nem rögzítem, nyugodjon meg. Így is bőven van mire emlékeznem.
– Péter nem tér vissza hozzád.
– Ez a nap eddigi legjobb híre.
Eszter bontotta a vonalat, lenémította a készüléket, és hosszú idő óta először csak leült a csendbe. Az utcán valaki a parkolóhely miatt vitatkozott, a szomszédban csörömpöltek az edények, az emelet felett egy gyerek verset gyakorolt, folyton eltévesztve a sorokat. Egyszerű, zajos, hétköznapi élet. És ebben a közönséges lüktetésben olyan béke volt, hogy Eszter egyszerre érzett nevethetnéket és sírhatnékot.
Másnap magától ébredt. A plafont nézte egy ideig, majd a telefonjáért nyúlt. Kinga üzenete várta:
„Anya reggel óta mindenkinek azt meséli, hogy hisztis vagy. Péter nála aludt. Gábor szerint már rég ki kellett volna penderíteni. Én ezt nem írtam.”
Eszter elmosolyodott, és visszaírt:
„Mondd meg Gábornak, hogy tisztelem az éleslátását. Ritka kincs.”
Ezután elővette a laptopját. Megnyitotta a dokumentumokat tartalmazó mappát, kinyomtatta a bankszámlakivonatokat, az átutalások képernyőfotóit, a nyugtákat. Időpontot foglalt egy ügyvédhez. Aztán megnyitotta a beszélgetést Nórával.
„Bent vagy a munkahelyeden?”
Szinte azonnal jött a válasz:
„Igen. Baj van?”
Eszter beírta:
„Válok. Szükségem lenne valakire, aki ad egy kávét, majd közli, hogy ‘ugye megmondtam’, de nem túl diadalmas hangsúllyal.”
Nóra válasza rövid volt:
„Gyere. Kávé van. A hangsúlyt beállítom.”
Eszter becsukta a gépet, és öltözni kezdett. A bejárati ajtónál megállt, végignézett a lakáson, és halkan megszólalt:
– Na, kislány. Úgy tűnik, véget ért a szünet. Most kezdődik az igazi élet.
És három év után először ez nem fenyegetésként hangzott, hanem ígéretként.