Az udvar kövén koppant a cipője, ahogy az autóhoz lépett. Kinyitotta a kocsit, a táskáját határozott mozdulattal az anyósülésre dobta.
– Eszter! – harsant utána Mária hangja. – Ne merj még egyszer ide betenni a lábad!
Eszter visszanézett, már félig a vezetőülésen ülve.
– Hidd el, most sem jöttem volna, ha tudom, hogy nem egy hétvégi kiruccanásra hoztok, hanem egy meghallgatásra, ahol azt nézik, alkalmas vagyok‑e cselédnek.
Kinga idegesen felkuncogott.
– Anya, azért ez tényleg túlzás volt…
– Te maradj csendben! – csattant fel Mária. – Csak ő hergel téged is!
– Engem nem kell hergelni – felelte Kinga hűvösen. – Van szemem. Láttam, hogy Péter még egy széket sem húzott odébb.
Péter villámgyorsan a húga felé fordult.
– Ne szólj bele!
– Nem szólok bele. Csak nem vagyok vak.
Eszter beindította a motort, lehúzta az ablakot.
– Péter, van egy órád. Összeszeded a holmidat.
– Miféle holmimat?
– Azokat, amikkel majd olyan szépen visszaköltözöl anyádhoz. Vagy ahová épp menekülsz, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy férfinak születtél.
– Teljesen elment az eszed?
– Épp ellenkezőleg. Most először tiszta a fejem.
Kigurult a kapun. Nem kapcsolt zenét. A telefonja már az első sarkon rezegni kezdett. Először Péter hívta. Aztán Mária. Megint Péter. Utána üzenetek Kingától: „Hazaértél?” majd: „Figyelj, nem akarok oldalakat választani, de ami itt megy, az kész cirkusz.”
Eszter elmosolyodott, és a készüléket az ülésre dobta.
A város estére készülődött. Az aszfalt meleg szaga keveredett benzin- és sültkolbász‑illattal a buszmegálló melletti bódé felől. Amikor belépett a lakásába, szinte meglepte a csend. Nem voltak utasítások, nem hangzott el egyetlen „egy rendes feleség már rég…”, és senki nem kommentálta, hogyan szeleteli az uborkát.
A cipőjét a folyosón rúgta le, egyenesen a fürdőszobába ment, és megnyitotta a csapot. A tükörbe nézett.
– Ennyi volt – mondta halkan a saját tekintetének. – Elég.
Negyven perc múlva, friss pólóban, nedves hajjal ült a konyhában egy pohár borral. A telefonján huszonhárom nem fogadott hívás villogott.
Péter: „Teljesen megőrültél.”
Péter: „Azonnal gyere vissza és kérj bocsánatot anyától.”
Péter: „Leégetsz a család előtt.”
Péter: „Ha most nem jössz, akkor köztünk vége.”
Mária: „Hálátlan.”
Mária: „Befogadtunk, erre ez a hála.”
Mária: „Péter túl jólelkű, ezért engeded meg magadnak ezt.”
Kinga: „Nem válaszolsz. Nem támogatom a balhét, de anya tényleg túlment minden határon.”
Eszter végül Kingát hívta vissza.
– Igen? – szólt bele azonnal.
– Itthon vagyok – mondta Eszter.
– Hát, itt most mozifilm forog. Anya ordít, Péter fel-alá járkál, Gábor pedig saját kezűleg süti a húst, és már háromszor megkérdezte, hol tartjátok a sót.
– „Tartjuk”?
– Jaj, ne akadj fenn a szavakon. Meglett a só. De mondd… tényleg kirakod?
– Igen.
– Már ma?
– Mit csináljak? Tegyem vitrinbe? „Átlagos férj, kétes hasznosság” felirattal?
Kinga felnevetett.
– Kegyetlen vagy.
– Nem. Csak elfáradtam. Eddig hallgattam, most meg beszélek.
– Az verte ki nála a biztosítékot, hogy mindenki előtt kimondtad, a lakás a tied.
– Ez titok volt? Vagy az a mese járta, hogy ő mentett meg, fehér lovon?
Kinga kis szünetet tartott.
– Őszintén? Anya így adta elő. Hogy nélküle nem boldogultál volna.
Eszter nem lepődött meg.
– Nyilván. Egyedül biztos nem tudtam volna kinyitni a hűtőt, befizetni a hitelt vagy szerelőt hívni.
– Hitelt? – kérdezett vissza Kinga.
– Már rég kifizettem. Még az esküvő előtt. Nem is tudtad?
– Nem. Azt mondta, közösen húzzátok az igát.
– Húztuk. Én a pénzt, ő a levegőt.
A vonal túlsó végén halk nevetés hallatszott.
– Nem kéne ezt mondanom, de… ez nagyon Péteres.
– Köszönöm, hogy legalább valaki őszinte.
– Ne idealizálj – sóhajtott Kinga. – Csak régóta sejtettem. Tarts ki. Ja, és anya szerint még visszakúszol.
– Mondd meg neki, nálam parketta van. Azon kényelmesebb járni, mint csúszva élni.
A hívás után Eszter kiitta a borát, majd a hálóba ment. Elővette a nagy szatyrokat, és higgadtan pakolni kezdett. Pólók, farmerok, töltők, edzőcipők, fejhallgató, borotva, a horgászbot, amit soha nem használt, de mindenhol büszkén emlegette, hogy ő aztán igazi természetjáró.
Az éjjeliszekrény fiókjában egy dossziéra bukkant. Benne az autó papírjai, néhány blokk, egy régi elismervény. Leült az ágy szélére.
Az egyik számla ékszerüzletből származott. Nem neki vett semmit, erre tisztán emlékezett. A másik egy műszaki bolt bizonylata volt, ahová állítólag csak „körülnézni” ugrott be. A harmadik egy átutalás Nóra nevére.
– Nahát – morogta. – Nemcsak lustaság, hanem különműsor is.
Megnyitotta a banki alkalmazást. A tranzakciós lista beszédes volt. Több utalás az ő számlájáról Péterére: „fizetésig”, „benzinre”, „alkatrészre”. És néhány furcsa levonás a közös számláról, amihez Péter is hozzáfért. Nem óriási összegek, de rendszeresek. Diszkréten, zaj nélkül. Mintha nem lopott volna, csak apránként lecsipegetett volna.
Eszter hátradőlt, és felnevetett. Keserűen, már meglepetés nélkül.
– Bravó. Feküdt, panaszkodott a nehéz időszakra, közben meg csendben csorgatta át a pénzt. Igazi előadó.
A csengő élesen hasított a csendbe. Aztán újra. Majd öklök csapódtak az ajtóra.
– Nyisd ki! – üvöltötte Péter a lépcsőházból. – Tudom, hogy itthon vagy!
Eszter felvette a telefonját, elindította a hangrögzítést, és csak azután lépett az ajtóhoz.
– Mi ez az ordítozás? – kérdezte zárt ajtón keresztül.
– Azt mondtam, nyisd ki!
Eszter a kilincsre tette a kezét, de még nem fordította el.
– Miért? – kérdezte nyugodt hangon.