Kinga még mindig a tenyerébe nevetett, mire Mária élesen rászólt:
– Kezdesz minden határt átlépni.
Eszter hirtelen felemelte a fejét.
– Ezt a szót inkább ne használja velem kapcsolatban – mondta halkan, de metszően. – Inkább árulja el őszintén: felfogják egyáltalán, hogy nem egy gép vagyok?
Péter közelebb lépett hozzá, és lehalkította a hangját.
– Eszter, fejezd be. Ne égess már le a családom előtt.
– Én égetlek le? – csattant fel azonnal. – Amikor te tétlenül ülsz, míg én hordom a vizet? Amikor szó nélkül hagyod, hogy anyád úgy dirigáljon nekem, mintha napszámba jöttem volna? Amikor idefelé a kocsiban azt suttogod, hogy „csak bírd ki, ne szólj vissza, mert anya megsértődik”? Nem kényelmes így gerinc nélkül élni?
Kinga felkuncogott.
– Hűha, ez betalált.
– Te se vihogj – vágott vissza Eszter. – Te mindig akkor érkezel, amikor már minden készen van. Neked is pont így jó. Megjössz, az asztal megterítve, a gyerekek jóllakva, a hús bepácolva, a víz forr a teához. Aztán hazamész, és áradozol, milyen meghitt volt anyunál.
Mária előrelépett, arca megkeményedett.
– Elég volt. Vedd a vasvillát, menj a kapuhoz. Utána bejössz, átöltözöl, és tálalsz. Vendégek jönnek.
– Vendégek? – ismételte Eszter halkan. – Akkor én mi vagyok itt?
– Család – jelentette ki ünnepélyesen Mária.
Eszter keserűen elmosolyodott.
– A családban szánják egymást. Itt én inkább ingyen munkaerő vagyok.
Péter hangja megemelkedett.
– Meddig csinálod még ezt a jelenetet? Tedd, amit kérnek, és ne rendezz színházat!
– És ha nem?
– Akkor menj, amerre látsz.
Egy pillanat alatt dermedt csend telepedett az udvarra, még a gyerekzsivaj is elhalt.
Eszter hosszasan nézett Péterre, mintha ellenőrizné, valóban kimondta-e, amit hallott, vagy csak a hőség zúg a fülében.
– Tehát most komolyan azt mondod, a saját autómban ülve, hogy ha nem tetszik, elhúzhatok?
– Igen – morogta Péter. – Elegem van. Mindent felfújsz.
– Remek – felelte Eszter meglepő nyugalommal.
Odament a kupachoz, felvette a vasvillát, két kézzel megemelte, majd lendületből nem a kapu felé indult, hanem beleszúrta a gondosan nyírt, smaragdzöld gyepbe a veranda előtt.
– Megőrültél?! – sikoltott fel Mária, mintha nem a füvet, hanem a bankszámláját érte volna kár.
Eszter lehúzta a kesztyűt. Komótosan. Gondosan. A vasvilla mellé ejtette.
– Véget ért a műszakom – mondta higgadtan. – És nem csak mára.
– Tessék?! – vörösödött el az anyós. – Hová készülsz?
– Haza.
– És az asztal? A hús? A saláták? – hebegte Kinga.
– Négy felnőtt ember áll itt, mindkettő kezük megvan. Megoldjátok.
Péter odalépett hozzá.
– Most aztán tényleg ne próbálj meg elmenni.
– Te mondtad, hogy mehetek.
– Mérgemben.
– Én viszont tisztán hallottam.
Eszter elsétált mellettük, bement a házba. Bent kapor, mosogatószer és a régi szőnyeg porának szaga keveredett. A széktámlán ott lógott a kardigánja, a párkányon a táskája. Iratok, kulcsok, pénztárca – minden a helyén. Felkapta a táskát, benézett a kis szobába, ahol időnként aludtak Péterrel, összeszedte a töltőt és a neszesszert. Egy pillanatra megtorpant, majd kihúzta a komód fiókját, és kivette a lakás papírjait tartalmazó mappát.
Léptek zaja hallatszott mögötte. Péter állt az ajtóban.
– Ezt komolyan gondolod?
– Van más nő az életedben? – kérdezte Eszter anélkül, hogy megfordult volna.
– Ez most nem vicc.
– Nem is viccelek. Csak rájöttem valamire. Téged ebben a családban arra neveltek, hogy ha van melletted egy nő, akkor ő húzza az igát, te pedig feküdj és irányíts.
– Ne ferdíts. Mi normális család vagyunk.
Eszter szembefordult vele.
– Normális? Ahol anyád parancsolgat nekem, te pedig leintesz? Ahol az én fizetésem „közös”, a tiéd viszont „fontos kiadásokra” megy? Ahol én fizetem a rezsit és a bevásárlást, te meg azt magyarázod, hogy nehéz időszakod van?
Péter idegesen megmozdult.
– Már megint a pénz…
– Mi másról beszéljek? A nagy, földöntúli szerelemről? Soroljuk fel hangosan. Az elmúlt fél évben ki fizette a lakást?
– De te többet keresel.
– Ki vette meg a télikabátodat, mert „csúszott a prémium”?
– Eszter, most tényleg…
– Ki törlesztette az autód hitelét, amíg te „állást kerestél”?
Péter hallgatott.
– És ezek után anyád kanapéján heverve mondod, hogy ne hozzalak szégyenbe? Magadat járattad le, nem én.
Összeszorította az állkapcsát.
– Szándékosan akarsz mindenki előtt semmibe venni?
– Nem kell ehhez a segítségem. Évek óta dolgozol rajta.
A verandáról Mária hangja szűrődött be:
– Péter! Mit tárgyalsz még vele? Menjen csak! Majd visszakúszik!
Eszter felvonta a szemöldökét.
– Hallottad? Igazán támogató családi tanács.
– Anya csak ideges.
– Ő mindig ideges, amikor engem kell helyretenni.
Elsétált mellette, kilépett a tornácra, és hangosan odaszólt:
– Nem kell aggódni, nem tervezek visszakúszni.
Mária arca lángolt.
– Ki kíváncsi rád ilyen természettel!
Eszter megállt a lépcsőn, és szinte sajnálkozva nézett rá.
– A fiának azért megfeleltem. Főleg amikor az én lakásomban lakott, az én ételemet ette, és családfőt játszott.
Kinga arca megnyúlt.
– Várj… a te lakásodban?
– Pontosan. A lakás az enyém. Még a házasság előtt vettem. Az autó is az enyém. Ami közös, az legfeljebb a bátyád cipője az előszobában és a nagyra törő ígéretei.
– Miféle képtelenség ez?! – förmedt rá Péter.
– Az igazság. Próbáld ki egyszer, milyen meghallgatni.
Azzal sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn az udvar felé.