– Teljesen elvesztetted a mértéket? Harmadszor mondom: ne bámulj magad elé, fogd meg az öntözőkannát, és menj a fóliasátorhoz! – Mária hangja még a szomszéd rádióját is túlharsogta, ahol egy rekedt énekes valami hétvégi telkes szerelemről és építőanyag-akcióról dalolt.
Eszter lassan kiegyenesedett. A dereka úgy sajgott, mintha valaki egy rozsdás csavarkulccsal tekergette volna egész délelőtt. A föld rátapadt a kesztyűjére, a térdére, a tornacipőjére, még az arcára is. Ahogy végighúzta a kezét az arcán, csak még jobban szétkente a port.
– Reggel óta megállás nélkül dolgozom – felelte nyugodtnak szánt hangon, de a feszültség már átszűrődött rajta. – Öt perc pihenő tényleg nem fér bele?
– Pihenő? – horkant fel az anyósa, aki közben a veranda árnyékában ült, legyezővel a kezében, a telefonját görgetve. – Kirándulni jöttél ide, vagy segíteni? Ez nem üdülőhely.
A verandán, a régi kanapén Péter féloldalasan hevert. Az egyik kezében mobil, a másikban egy pohár jeges ital. Úgy festett, mint aki emberfeletti műszak után roskadt össze, nem pedig az édesanyja telkén tölti a hétvégét.
– Eszter, ne kezdd már megint… – mondta vontatottan, a kijelzőről fel sem pillantva. – Anyu így is ideges.
Eszter olyan hirtelen fordult felé, hogy a kalapja félrecsúszott.
– Ideges? Komolyan? Szerinted én heverek itt, videókat nézek és közben idegeskedem?
Mária drámai mozdulattal tárta szét a karját.
– Ezt a színházat most hagyd abba! Az én koromban dolgoztam, háztartást vittem, gyereket neveltem. A mai fiatalok meg meglátnak egy ásót, és máris országos tragédiát csinálnak belőle.
– Az ásót hajnali hat óta nézem – vágott vissza Eszter. – Meg a vödröket, a kapát, és azt a slagot, ami három helyen szivárog. Csak valahogy mindig úgy alakul, hogy ez „családi” telek, mégis én robotolok egyedül.
Péter felkönyökölt.
– Azért, mert te ügyesebb vagy ebben. Minek felhúzni magad? Te vagy köztünk a legrátermettebb.
– Tényleg? – Eszter szája sarkában keserű mosoly jelent meg. – És te mi vagy? Díszlet? Kerti szobor rövidnadrágban?
Mária szemöldöke a homlokára szaladt.
– Ez már arcátlanság. Nem azért neveltem fel a fiamat, hogy ilyen hangon beszéljenek vele.
– Milyen hangon kéne? – lépett közelebb Eszter. – Ünnepélyesen? „Péter úr, volna szíves elszakadni a telefonjától, és legalább egy vödör vizet odavinni?”
Péter nagyot sóhajtva felült.
– Tudtam, hogy ez lesz. Mondtam, hogy nem kellene jönnöd. Anya, sejtettem, hogy jelenet lesz belőle.
– Persze – bólintott Eszter. – A legegyszerűbb: elhozni engem, hogy gyomláljak, mosogassak, salátát szeleteljek, húst pácoljak, aztán még hallgassam is, mennyire hálátlan vagyok.
Mária lassan felállt, ajkait vékony vonallá préselve.
– Senki nem kényszerít. Ha nem akarsz segíteni, mondd ki. Csak aztán ne lepődj meg, ha másképp viszonyulunk hozzád.
– Mégis hogyan? – tárta szét a karját Eszter. – Itt most is úgy kezeltek, mintha nem is ember lennék. Inkább valami többfunkciós takarítógép: ágyás, konyha, mosogatás, söprés – minden egyben.
Péter végre letette a telefonját.
– Elég volt. Inkább menj, töltsd meg a hordókat. Üresek.
– Töltsd meg te.
– Meghúzódott a vállam.
Eszter hosszasan nézett rá.
– A vállad mindig akkor fáj, amikor dolgozni kell. De érdekes módon, ha enni kell a sült húst, csodás módon meggyógyulsz.
– Ugyan már – fintorgott Péter. – Olyan jól megvoltunk.
– Ki volt jól? – nevetett fel Eszter, de a hangja éles volt. – Ti ültek. Én dolgoztam.
Mária már épp belekezdett volna az újabb kioktatásba, amikor az utcáról dudálás hallatszott. A kapun begurult Kinga a férjével és a gyerekekkel. Mindannyian makulátlanul tiszták, rendezettek, kezükben szatyrok, dobozok, pokrócok – mintha nem egy kertbe, hanem egy magazinfotózásra érkeztek volna „Idilli család vidéken” címmel.
– Na, hogy bírjátok, hős kertészek? – kiáltotta vidáman Kinga, miközben levette a napszemüvegét. – Anya, hoztunk húst, zöldséget, a gyerekeknek innivalót, neked meg a kedvenc túrórudidat. Eszter, a grill már ég?
Eszter lassan felé fordult.
– Hogyne. Fát vágtam, parazsat varázsoltam, mindent én intéztem.
Kinga pislogott.
– Hűha, valaki nincs jókedvében.
Mária azonnal a lánya felé sietett, hangja mézédes lett.
– Megjöttek az én drágáim! Gyertek csak. Gyerekek, kézmosás, aztán a verandára. Mindjárt kész minden. Eszter befejezi odakint, és terít.
Péter már élénken indult Kinga férje felé, mintha az előbb még szó sem esett volna fájó vállról.
– Szia! Később egy sör?
Eszter végignézett rajtuk: a csillogó csomagokon, a nevetgélő gyerekeken, a sürgő-forgó anyósán. Aztán a kapu melletti kupacra esett a pillantása. Friss, nedves, tekintélyes halom. Mellette vasvilla hevert.
– Ez meg micsoda? – kérdezte halkan.
Mária arca felderült.
– Most hozták. Szét kell hordani az ágyásokban, amíg nedves. Mondtam már, lehet, nem figyeltél.
– Ezt mind egyedül?
– Ki más? – nézett rá őszinte csodálkozással. – A férfiak most a grillt rakják össze, a gyerekek éhesek, Kinga elfáradt az úton. Miért nézel így? Nem a világ vége.
– Nekem inkább kényszermunkának tűnik ez az egész – felelte Eszter fáradtan. – Reggel egy feladat, aztán a következő, utána még egy. És mind rám marad.
Kinga letette a csomagokat az asztalra.
– Ugyan már, ne túlozz. Mindenki segít valamennyit.
– Tényleg? – fordult felé Eszter. – Legutóbb úgy segítettél, hogy hoztál pár papírtányért, aztán két órán át mesélted, milyen nehéz az élet a lakáshitellel és hogy a masszőröd csak csütörtökre ad időpontot.
Kinga megsértődve húzta ki magát.
– Most nem kellene gúnyolódnod. Én is elfáradok, képzeld.
Eszter halkan, de élesen válaszolt:
– Elhiszem. A bevásárlóközponttól biztosan…
A levegő megfeszült közöttük, és mindenki érezte, hogy ez a vita még korántsem ért a végére.