– Holnap mindenképp hívni kell valakit, hogy nézze át a lakást – szólalt meg határozottan. – Mielőtt még bármi eltűnne onnan.
A lánya erre úgy kapta fel a fejét, mintha pofon érte volna.
– Mit jelent az, hogy „nézze át a lakást”?
– Pont azt, amit mondok. Nem maradhat üresen.
A legkisebb fiú – akit az anyja valaha a legszelídebbnek nevezett – némán ült, és a kanalat forgatta az ujjai között. Az arcát figyeltem, hátha felfedezek rajta valamit abból a fájdalomból, amit az anyja mindig azzal palástolt: „elfoglaltak”. Semmit nem találtam.
Az alsó szomszéd, aki eddig csöndben figyelt, könyökét az asztalra támasztotta.
– Talán előbb az embert gyászolnátok meg, és csak utána osztozkodnátok a falakon?
A levegő megfagyott egy pillanatra. De csak egy pillanatra.
– Senki nem osztozkodik – felelte a lány hideg, kimért hangon. – Egyszerűen intézni kell a gyakorlati dolgokat.
A szomszédasszony rám nézett.
– Gergő, bontsd fel.
A torkom kiszáradt. A legidősebb fiú azonnal előrehajolt.
– Add ide. Ez a család ügye.
– Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Világosan megmondta: „Csak Gergőnek. És hangosan olvassa fel.”
Most már a lány arca is elsápadt.
Kihúztam a borítékot. Három tárgy csúszott az asztalra. Egy négyrét hajtott levél. Egy apró kulcs, kifakult szalaggal átkötve. És egy másik, keskeny boríték, külön felirattal: „Gergőnek. Személyesen.”
Amikor a legidősebb fiú meglátta a kulcsot, megfeszült az állkapcsa. Olyan arccal ült ott, mint aki már sejti, honnan érkezik majd a csapás.
Széthajtottam a levelet. A kezem remegett; a szomszéd szó nélkül elém tolt egy pohár vizet. A papíron ott volt a lakás illata: gyógyszerek, régi bútor, egy leheletnyi tea.
Felül ez állt: „Olvasd fel. A gyerekeim előtt.”
Felnéztem. Senki nem tett már úgy, mintha nem értené, mi következik.
Olvasni kezdtem.
„Ha a gyerekeim most ennél az asztalnál ülnek, és szépen beszélnek rólam, akkor végre eljött az a nap, amikor miattam gyűltek össze.”
Senki nem mozdult.
„Kár, hogy ehhez meg kellett halnom.”
A lány arca még fehérebb lett. A legkisebb fiú elfordította a tekintetét. A legidősebb egy túl gyors, ideges mosollyal reagált – azzal a fajtával, amivel az ember a félelmét próbálja leplezni, mielőtt erőből akarna mindent megoldani.
Folytattam.
„Hosszú ideig mentegettelek benneteket a szomszédok, az orvosok és saját magam előtt is. Azt mondtam, elfoglaltak vagytok. Hogy családotok van. Hogy fáradtak vagytok.”
Mellettem a szomszédasszony a zsebkendője sarkával törölte meg a szemét.
„Az igazság az, hogy jóval azelőtt magamra hagytatok, mielőtt eltemettetek volna.”
E sor után senki nem vett levegőt rendesen. Még a konyhában zúgó vízforraló hangja is visszafogottabbnak tűnt.
„Márk akkor jött hozzám, amikor meghatalmazásra vagy pénzre volt szüksége.”
A legidősebb tenyere csattant az asztalon.
– Elég volt.
– Ülj le – szólt rá halkan, de kérlelhetetlenül a szomszéd.
Nem álltam meg.
„Dóra a nyugdíjamból kért a ‘gyerek gyógyszereire’, aztán hetekig nem vette fel a telefont.”
– Ez nem igaz – suttogta a lány, de a hangjában nem volt erő.
„Martin megígérte, hogy eljön Egerből, amikor a vérnyomásom miatt kórházba vittek. Éjfélig vártam. Nem jött.”
A legkisebb fiú a kezébe temette az arcát. Láttam, hogy remegnek az ujjai.
„Mindannyian tudjátok kimondani azt, hogy ‘anya’, ha szükségetek van valamire. De egyikőtök sem kérdezte meg tőlem őszintén, félek‑e attól, hogy egyedül öregszem meg.”
A lány felpattant. A szék élesen felsikoltott a padlón.
– Meg volt sértődve. A betegek sok mindent mondanak, amit nem gondolnak komolyan.
A szomszéd lassan fordult felé.
– A betegek nem képzelnek oda üres hűtőt.
A szoba hirtelen jeges lett. A papíron még jócskán maradt szöveg. Nem tudtam, szabad‑e tovább mennem. De a betűi, az a határozott, kissé dőlt kézírás, mintha sürgetett volna.
A következő sor így kezdődött:
„Ha ti…”