„Ha most nem rám gondoltok, hanem a lakásra, akkor nem tévedtem.”
Az idősebb fiú úgy ugrott fel, mintha áram rázta volna meg.
– Add ide azt a papírt!
Felém indult, de mielőtt elérhetett volna, a fiatalabb testvér aznap először nem suttogva szólalt meg.
– Ülj vissza, Márk.
Minden tekintet rá szegeződött. Nem rám nézett, hanem a bátyjára.
– Tudtad, hogy hagyott valamit maga után, igaz? Ezért vagy ennyire ideges?
Márk arca egy pillanat alatt elsápadt.
– Válogasd meg a szavaidat.
– Inkább te vigyázz – vágott közbe hirtelen a lány. – Tavasszal elvitted a személyijét. Miért?
Megdermedtem. A szomszédasszony is. Márk túl lassan fordult a húga felé.
– Fogalmad sincs, mit beszélsz.
– Dehogynem – felelte remegő hangon. – Amikor elmentél, anya sírt.
A fiatalabb fiú leengedte a kezét az arcáról.
– Meghatalmazást akart intézni, hogy eladhassa a lakást – mondta tompán. – Felhívott miatta. Azt mondtam, majd eljövök és utánajárok. Nem jöttem.
Ott, abban a percben hullott darabokra Mária családja. Nem az én hangom miatt. Nem is a levél szavai miatt. Hanem mert kimondták végre azt, amit régóta sejtettek egymásról.
Márk tört ki elsőként. Azt ordította, hogy mindent ő cipelt a hátán. Hogy egyedül ő „intézte az ügyeket”. Hogy az anyjuk makacs volt, és senkit nem engedett közel magához. A lánya ugyanazzal az erővel vágott vissza, felhánytorgatva, hogy az apjuk garázsát eladta, és egy fillért sem adott belőle senkinek. A fiatalabb fiú is felállt, és kimondta: mindketten csak akkor jelentek meg, amikor pénzszagot éreztek.
A fal túloldalán bizonyára mindent hallottak. Most először mégsem éreztem szégyent a kiabálás miatt. Ha valakinek szégyenkeznie kellett, az ők voltak. Bár talán nem is az anyjuk miatt, hanem mert a titkok többé nem maradtak titkok.
Újra a lapra néztem. A lényeg még hátravolt.
„A kulcs a szalagon – a hálószobai komód felső fiókjához.”
Márk azonnal az ajtó felé vetette magát, de a szomszédasszony elé állt.
– Ülj le. Most már nem rohanhatsz az akarata elé.
Végül együtt mentünk be: én, a szomszéd, a három gyerek és egy másik lakó a házból, aki eddig némán állt az ablaknál. A komód a régi helyén állt, az ágy mellett, amely minden mozdulatra panaszosan nyikorgott. A tetején fésű, szemüveg, egy félig kifogyott kézkrém és egy gondosan összehajtott kendő hevert.
A kulcs azonnal fordult a zárban.
Odabent iratokkal teli mappa, takarékbetétkönyv, néhány lezárt boríték és egy apró, puha anyagból készült erszény feküdt. Márk már nyúlt is a mappáért, de a szomszédasszony olyan gyorsan csapott a kezére, hogy hátratántorodott.
– Gergő, olvasd.
A mappa tetején egy cetli pihent.
„Az iratokat közjegyző hitelesítette. A lakást a halálom után adjátok el. Az összeget az alábbiak szerint osszátok fel.”
A lány hangosan kifújta a levegőt. Márk közelebb hajolt, mintha már hallaná is a számokat.
Csakhogy nem ez következett.
A vagyon felét Mária a városi kórház alapítványára hagyta, ahol évekkel ezelőtt a stroke-ja után ápolták. „Azokra az idős emberekre, akikhez senki sem jön be” – írta hozzá kézzel.
A negyedét az unokájára, Annára, Dóra lányára, azzal a megjegyzéssel: „Amikor felnő, és tanulni szeretne.”
A maradékot kisebb részekre bontotta: temetési költségre, a szomszédnak gyógyszerekre visszajáró tartozásra, a torra. És volt egy külön boríték. Az én nevemmel.
A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett, ahogy a konyhában csöpög a csap.
Kinyitottam a borítékot. Gondosan összehajtott bankjegyek feküdtek benne, és egy újabb levél.
„Gergő, bocsáss meg, hogy nem fizettem rögtön.”
A sorok elmosódtak a szemem előtt.
„Tudtam, hogy amíg a pénz itthon van, Márk megpróbálja megszerezni. Ezért rejtettem el, és hallgattam. Féltem, hogy ha szólok, veszélyessé válik számodra ide járni.”
Leültem az ágy szélére. A lábam mintha nem is az enyém lett volna.
„Ez nem a jóságod ára.”