De már nem égett bennem az a fajta szégyen, amellyel valaha aprót számolgattam a buszmegállóban.
Mária legidősebb fia azonnal elindult felénk. Nem rohant – inkább határozott, kemény léptekkel közeledett, arccal, amelyről egy pillanat alatt eltűnt minden részvét, és helyét valami éles gyanakvás vette át. Olyan volt, mint aki nem egy papírlapot lát a kezemben, hanem fenyegetést.
– Mi van nálad? – kérdezte szárazon.
Nem feleltem.
A kockás kendőt viselő szomszédasszony hirtelen közénk lépett. Olyan váratlanul mozdult, hogy még én is meghökkentem.
– Nem neked szól – mondta halkan, de határozottan. – Azt kérte, Gergő kapja meg.
Mintha a levegő is megváltozott volna körülöttünk. Egy perccel korábban még csak egy idegen voltam számukra, valaki, aki olcsó szegfűvel áll a sírnál. Egy senki. Most viszont úgy néztek rám, mintha valami tiltott dolgot tartanék a kezemben.
Mária lánya – magas, gondosan feltűzött hajú nő, fekete kesztyűben – közelebb lépett.
– Biztos csak valami háztartási ügy – hadarta gyorsan. – Kulcsok, számlák… ki tudja.
De a hangja megremegett.
Megfordítottam a borítékot. Vastag papír volt. Az én nevem állt rajta. Az ő kézírásával. Ugyanazzal az aprólékos, kissé dőlt betűkkel írt formával, amellyel régen a gyógyszerlistát jegyezte, és amely alatt odaírta: teát vegyél, de bergamottosat ne.
Hirtelen úgy éreztem, képtelen lennék felbontani ott, a temető vaskerítése mellett. Mintha hideg kézzel túrnék bele az utolsó szavaiba, miközben a síron a föld még frissen áll.
A szomszédasszony rám nézett, és magyarázat nélkül is megértette.
– Itt ne – suttogta. – Azt kérte, mindenki előtt. A tor után.
A legidősebb fiú azonnal megfeszült.
– Hogyhogy mindenki előtt?
A nő nem válaszolt. Csak finoman a kocsi felé terelt, amellyel visszamentünk a ház udvarába.
Az egész úton a kabátzsebemben lapuló boríték súlyát éreztem. Erősebben, mint a saját szívverésemet. Mária gyerekei már nem sírtak. A könnyeik ott maradtak a sírnál, a fekete kendőkkel és a kötelező arcokkal együtt. Az autóban tárgyilagosan, rövid mondatokban beszéltek. Kulcsokról. Iratokról. Arról, hol tartotta az útlevelét. Hogy ki kell-e cserélni a zárat.
Senki sem mondta ki, hogy kár érte. Senki nem kérdezte, rettegett-e az utolsó éjszakákon. Senki nem említette, mennyire félt a sötéttől a kórház után.
Amikor felértünk a lakásba, az asztalon már ki volt készítve minden: tányérok, kenyér, búzából főtt édes kása, hering, egy teáskanna és egy tálban olcsó cukorkák. A szobát a főtt krumpli szaga lengte be, nedves kabátok párája és az a különös, temetések utáni levegő, amely nehéz, fáradt és valahogy őszintétlen.
A sarokra húzódtam. Senki nem kínált teával, nem húzott közelebb egy széket, nem szólt hozzám. És ez őszintébb volt, mint a temetőben kiosztott ölelések.
Nagyjából tíz percig még tartották a gyászoló arcukat. Aztán a csendet elsőként Mária legidősebb fia törte meg, és a hangjában már nem a bánat, hanem valami egészen más csengett.