— És Péter hol van? — kérdezte Anna, miközben leakasztotta a kabátját.
— A nappaliban hever — legyintett Erzsébet. — Teljesen kimerült a munkától, pihen.
Anna benyitott. Péter a kanapén feküdt, szemét a tévére szegezte, mintha a világon semmi más nem létezne.
— Szia — szólalt meg halkan.
— Hm… szia — dörmögte a férfi anélkül, hogy ránézett volna. — Merre jártál?
— A szüleimnél voltam.
Anna mozdulatlanul állt előtte, figyelte az arcát, hátha felcsillan rajta a felismerés. De semmi. Nem jutott eszébe. Ahogy másnak sem. Senki nem tartotta számon, hogy aznap volt a születésnapja.
— Péter… — kezdte csendesen.
— Tessék? — pillantott rá végre türelmetlenül.
— Tudod, milyen nap van ma?
— Szombat — felelte vállrándítva. — Miért, mi lenne?
Anna nem válaszolt. Sarkon fordult, és bement a hálószobába. A mellkasában forró indulat kavargott, de nem kiabált. Egy évvel korábban kívánt valamit magának. Most értette meg igazán: ha azt akarja, hogy valóra váljon, nem várhat másokra.
Másnap korán ébredt. A döntés kristálytisztán élt benne. Nem akar tovább tűrni. Nem akar többé láthatatlan lenni.
— Elköltözöm — jelentette ki reggel, az asztalnál ülve.
— Hová mennél? — nézett rá értetlenül Erzsébet.
— Elmegyek innen. Végleg. Tőled is, Péter.
— Megőrültél? — pattant fel Péter. — Anna, ez most komoly?
— Tegnap volt a születésnapom — mondta nyugodtan, a szemébe nézve. — Senkinek nem jutott eszébe. Senki számára nem számított.
— Emiatt csinálsz ekkora ügyet? — horkant fel Erzsébet megvetően. — Egy születésnap igazán nem világvége.
— Nem a dátumról van szó — állt fel Anna. — Hanem arról, hogy ebben a lakásban soha nem volt helyem. Csak megtűrt személy voltam.
— Ez a lakás a fiamé! — csúszott ki Erzsébet száján indulatosan.
— Pontosan — bólintott Anna higgadtan. — És ezért távozom.
Bement a hálóba, elővette a bőröndöt, és hajtogatni kezdte a ruháit. Péter utána sietett.
— Ne csináld ezt! Gondold át még egyszer!
— Már átgondoltam — felelte, miközben gondosan elrendezte a holmiját.
— És hová mész?
— Egyelőre a szüleimhez. A többit majd meglátom.
Erzsébet az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
— Egy férjes asszony nem hagyja el így a férjét!
Anna összecsukta a bőröndöt.
— De igen. Ha nincs más választása.
— Tönkreteszed a családot! — szólt közbe István felháborodva.
— Nem én tettem tönkre — felelte Anna csendesen, miközben elhaladt mellette. — Aznap kezdődött, amikor ideköltöztetek a beleegyezésem nélkül.
Az ajtó halkan zárult be mögötte. Léptei visszhangoztak a lépcsőházban, a bőrönd kereke időnként a bokájának ütődött, de nem lassított. Furcsa béke áradt szét benne. Tudta, hogy most először önmagáért cselekszik.
A válás nem ment zökkenőmentesen. Péter hevesen tiltakozott a lakás eladása ellen, de Anna nem engedett. A jog szerint a közös vagyon fele őt illette.
— Az utcára teszed a szüleimet! — vádolta Péter a tárgyaláson.
— A saját döntéseik következménye ez — válaszolta nyugodtan.
Végül a lakást értékesítették. A rá eső összegből Anna egy kisebb, napfényes otthont vásárolt egy új építésű negyedben. Nem volt nagy, de barátságos és csendes. És ami a legfontosabb: az övé.
A telefonja napokig megállás nélkül csörgött. Erzsébet, István, Péter — mind őt hibáztatták.
— Önző vagy! — kiabálta Erzsébet a vonal túlsó végén.
— Nem — felelte Anna higgadtan. — Csak végre magamat választottam. — Azzal bontotta a hívást.
Az új lakás ablakánál állva kinézett az utcára. A tavaszi fény beragyogta a szobát. Hosszú idő után először mosoly ült az arcán.
A következő születésnapján már nem vár majd másokra. A saját otthonában ünnepel, ahol nem vendég, hanem házigazda. Ahol ő dönt az életéről.