Attól a naptól kezdve valóban minden a feje tetejére állt. Erzsébet szinte egyik pillanatról a másikra saját birodalmának tekintette a konyhát: akkor főzött, amit csak akart, és úgy rendezte át a szekrényeket, mintha mindig is az övé lett volna a lakás. István közben a nappalit szemelte ki magának, ahol reggeltől estig harsogott a televízió, mintha egy kocsma zsongása költözött volna a falak közé.
— Anna, miért nem őrölt kávét vettél? — szegezte neki a kérdést az anyósa szinte minden reggel. — Péter kizárólag azt issza.
— Anna, már megint túl későn estél haza — tette hozzá szemrehányóan István. — Egy tisztességes feleség ilyenkor már vacsorát tálal.
Anna ilyenkor csak lenyelte a választ. Mit mondhatott volna? Az a hely, amit egykor az otthonának hitt, idegenné vált számára. Úgy érezte, csupán megtűrt lakó abban a lakásban, amely papíron ugyan az övé is volt, de a valóságban Péter szülei rendezkedtek be benne.
— Nézd csak, milyen függönyt választottam nektek a hálóba! — lelkendezett Erzsébet egy délután, miközben rikító sárga, fodros anyagot lobogtatott.
— De… már van függönyünk — próbált ellenkezni Anna halkan.
— Az? — legyintett az anyósa. — Az unalmas volt. Ez legalább vidám!
Anna tehetetlenül figyelte, ahogy a gondosan megtervezett, harmonikus berendezés lassan eltűnik. A letisztult dísztárgyakat giccses porcelánfigurák váltották fel, a közös emlékeket őrző fényképek helyére pedig távoli rokonok bekeretezett portréi kerültek.
— Péter, beszélj kérlek anyukáddal — kérte esténként fáradtan. — Teljesen átrendezte a nappalit.
— És akkor mi van? — vont vállat a férfi. — Neki így praktikusabb.
— De nekem nem az! — tört ki Annából a kétségbeesés. — Én is itt élek.
— Ne dramatizáld túl — fordult el Péter a fal felé. — Idővel hozzászoksz.
Anna azonban nem tudott hozzászokni. Ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, egyre inkább elveszettnek érezte magát. A mosolya megkopott, a nevetése eltűnt. Esténként a hálószobába húzódott vissza, arcát a párnába temette, hogy senki se hallja a halk sírását.
— Olyan sápadt vagy mostanában — jegyezte meg egy kolléganő az irodában. — Biztos minden rendben?
— Persze — felelte Anna erőltetett derűvel. — Csak sok a munka.
Valójában egyre tovább maradt bent az irodában, csak hogy ne kelljen hazamennie. De nevezhető-e otthonnak az a hely, ahol az ember saját magát is idegennek érzi?
Így telt el egy teljes esztendő. Anna lefogyott, arca beesetté vált, szeme alatt sötét árkok húzódtak. Szinte hangtalanul mozgott a lakásban, igyekezett láthatatlanná válni, hogy senki útjában ne legyen.
Közben észrevétlenül közeledett a születésnapja. Nem készült rá, nem tervezett semmit. Úgy gondolta, senkinek sem jut majd eszébe.
A munkahelyén sem szólt róla senkinek. A telefonja egész nap néma maradt. Csak este érkezett egy üzenet a szüleitől: „Kislányunk, boldog születésnapot! Gyere át hozzánk, várunk!”
Anna habozás nélkül autóba ült. A szülei egy órányira laktak, egy szerény, kétszobás lakásban.
— Annácskám! — ölelte át az édesanyja már az ajtóban. — Milyen sovány lettél! Gyere gyorsan be!
Az asztalon gyertyákkal díszített torta állt. Az apja teát töltött, az anyja izgatottan rendezgette a tányérokat.
— Kívánj valamit! — mondta az édesanyja, miközben meggyújtotta a gyertyákat.
Anna lehunyta a szemét. Egyetlen gondolat járt a fejében: „Boldog szeretnék lenni. Azt akarom, hogy egy év múlva, a következő születésnapomon valóban boldog legyek.” Mély levegőt vett, és egy fújással eloltotta a lángokat.
— Mit kértél? — érdeklődött az apja mosolyogva.
— Ha elmondom, nem válik valóra — felelte Anna halvány mosollyal.
A szülők összenéztek. Látták, mennyit változott a lányuk, de nem faggatták. Nem akartak beleszólni az életébe.
Késő este ért vissza a lakásba. A villany égett, a konyhából edénycsörgés hallatszott.
— Na végre! — dugta ki a fejét Erzsébet a folyosóra. — Merre jártál ilyen sokáig? Ki fogja elmosogatni ezt a rengeteg edényt?
— A szüleimnél voltam — válaszolta Anna csendesen.
— Legalább szólhattál volna! — méltatlankodott István.