Azon a szombat reggelen minden békésnek és derűsnek tűnt. Anna gondosan megterítette az asztalt, miközben halkan dúdolt, és időnként megsimította a hasát, mintha máris ott lenne a jövő ígérete. Péter addig leszaladt a közeli pékségbe friss kifliért és kalácsért — régi, kedves hétvégi szokásuk volt ez.
A csengő éles hangja váratlanul hasított a csendbe. Anna megtörölte a kezét a konyharuhában, és mosolyogva indult ajtót nyitni, biztosra véve, hogy a férje felejtette bent a kulcsát.
Amikor azonban kitárta az ajtót, földbe gyökerezett a lába.
A küszöbön Erzsébet és István álltak. Mögöttük öt hatalmas bőrönd sorakozott, mellettük több lezárt doboz.
— Szervusz, Anna — lépett be határozott mozdulattal Erzsébet, szinte félretolva a menyét. — Nem szokás az ajtóban ácsorogtatni a vendégeket.
István már emelte is befelé a csomagokat, mintha csak egy előre egyeztetett költözés zajlana. Anna képtelen volt megszólalni. A gondolatai kuszán kergették egymást. Költözés? Ide? Miért? Hogyan?
— Ne csak nézz, segíts inkább! — szólt rá Erzsébet, miközben levetette a kabátját, és úgy szemlélte a lakást, mintha felmérné a terepet.
Az utolsó doboz is a nappali sarkába került, az ajtó becsukódott. A lakás levegője hirtelen nehézzé vált.
— Megmagyarázná valaki, mi történik? — szakadt ki végül Annából, a hangja remegésből kiáltásba csapott át.
Erzsébet végigmérte, tekintetében fölény csillant.
— Péter azt mondta, ezentúl itt lakunk. A lakás most már a családé.
Anna szédülni kezdett. A szíve hevesen vert. Ez nem lehet igaz. Péter nem dönthetett erről egyedül… nem tehette meg vele.
Ekkor nyílt az ajtó, és Péter lépett be papírzacskóval a kezében.
— Anya? Apa? — nézett értetlenül a szüleire, majd a falfehér feleségére. — Már ideértetek?
Anna odalépett hozzá.
— Péter, tudtál erről? Tudtad, hogy ideköltöznek? — kérdezte, szinte követelve a választ.
— Gyere, beszéljük meg bent — fogta meg gyengéden a könyökét.
Anna kirántotta a karját, de követte a nappaliba. Leült a kanapéra, karját összefonta maga előtt, mintha védekezne. Péter a fotelbe telepedett le vele szemben. A szülők a folyosón maradtak.
— Igen — kezdte Péter csendesen. — Beleegyeztem, hogy hozzánk jöjjenek.
— Beleegyeztél? — Anna felugrott. — A közös otthonunkról beszélsz!
— Hallgass végig, kérlek. Gáboréknál hamarosan megszületik a baba. Több térre van szükségük. A szüleim átadták nekik a lakásukat.
— És ezért nekem kell alkalmazkodnom? — kérdezte Anna hitetlenkedve. — Engem miért nem kérdeztél meg?
Péter széttárta a kezét.
— Nem volt más megoldásuk. Nem maradhattak az utcán.
— Nem volt megoldás? — Anna hangja elcsuklott. — És az én véleményem? Az nem számít?
A könnyei végigcsorogtak az arcán, de nem törölte le őket. Úgy érezte, egy pillanat alatt darabokra hullott minden, amit eddig biztonságnak hitt: a közös tervek, az intimitás, a saját tér ígérete.
— Nem kell ezt tragédiának felfogni — próbálta nyugtatni Péter, és közelebb lépett hozzá. — Anyu majd főz, apu segít a felújításban. Hasznos lesz mindenkinek.
Anna hátralépett.
— Nem segítségre van szükségem. Hanem arra, hogy a saját otthonomban élhessek a férjemmel. Kettesben.
— Ők a szüleim — mondta Péter kissé ingerülten. — Nem idegenek.
— És én? — nézett rá Anna könnyes szemmel. — Én ki vagyok ebben a történetben?
Péter nem felelt. A hallgatása többet mondott minden szónál. Anna ekkor értette meg: a döntés megszületett, nélküle. Bár a lakás papíron közös volt, a sorsa már eldőlt.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott, és Anna hamar ráébredt, hogy az addigi nyugodt életük végérvényesen átalakult.