— Ez a lakás mostantól a miénk! A fiunk mondta! — jelentek meg az ajtóban bőröndökkel a férj szülei.
Anna a bank ügyfélterében állt, ujjai között remegett a frissen kinyomtatott számlakivonat. A rajta sorakozó számok szinte összefolytak a tekintete előtt az izgatottságtól. Hétmillió. Pontosan hétmillió forint.
— Na, mit mutat? — hajolt közelebb Péter, és a válla fölött belepillantott a papírba. — Minden stimmel?
— Igen… sikerült — suttogta Anna, hangja elcsuklott az örömtől. — Összejött az egész összeg.
Péter szorosan magához ölelte. Anna lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett férje jól ismert arcszeszének illatából. Öt hosszú éven keresztül kuporgattak. Lemondtak nyaralásról, éttermezésről, új ruhákról, még a kisebb örömökről is. Minden fillért félretettek, és most végre kézzelfoghatóvá vált az álmuk.
— Veszünk egy háromszobás lakást egy nyugodt környéken — mondta Péter halkan a fülébe. — Nem lesz több albérlet.
— És nem kell többé alkalmazkodnunk egy szeszélyes főbérlőhöz — fordult felé Anna mosolyogva.
Eszébe jutottak a kellemetlen emlékek: a váratlan esti ellenőrzések, a tiltás, hogy még egy kiscicát sem tarthatnak, az örökös figyelmeztetés, hogy este kilenc után síri csend legyen. Mindez most már a múlté.
Két hét elteltével egy tágas, háromszobás lakás nappalijában álltak. A nagy ablakokon keresztül bőségesen áradt be a napfény, a friss festés lágy, pasztelles árnyalatai békés hangulatot teremtettek.
— Ez tényleg a miénk — ismételgette Anna hitetlenkedve. — Péter, saját otthonunk van!
— Most már azt csinálsz, amit csak akarsz — nevetett a férfi, és játékosan megforgatta a szoba közepén. — Senki nem szól bele semmibe.
Anna lassan végigjárta a helyiségeket, ujjbegyével végigsimította a falakat, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy mindez valóság. A hálószoba ablaka egy csendes belső udvarra nézett. A leendő gyerekszoba még üres volt, de ő már látta benne a kiságyat és a polcokra sorakozó mesekönyveket. A konyha új bútorai és gépei szinte csillogtak.
— Szerinted hová kerüljön a kanapé? — kérdezte Péter, miközben mérőszalaggal a kezében méregette a nappalit.
— Az ablak mellé lenne a legjobb — válaszolta Anna, a sarok felé mutatva. — A tévét pedig tegyük a szemközti falra.
A költözés gyorsan lezajlott. Dobozról dobozra haladtak, és minden kipakolt tárgy egyre inkább otthonná változtatta a lakást. Este, amikor az utolsó kartont is kiürítették, Anna fáradtan dőlt le a kanapéra, karjait széttárva.
Péter mellé telepedett, és gyengéden az ölébe emelte a felesége lábát.
— Nagyon kimerültél? — kérdezte, miközben masszírozni kezdte a talpát.
— Inkább boldog vagyok — mosolygott Anna. — Szinte el sem hiszem.
Az első hetek, majd hónapok szinte észrevétlenül repültek el. Anna lelkesedéssel rendezgette a lakást, apránként alakította ki a közös fészküket. Hétvégenként bútoráruházakat jártak, egyik alkalommal dohányzóasztalt, máskor függönyöket vagy lámpákat választottak. Minden apró változtatás újabb örömet jelentett.
Egy este, amikor az új kanapén összebújva pihentek, Anna megszólalt:
— Gondolkodtam valamin.
— Hallgatlak — simított végig Péter a haján.
— Talán ideje lenne komolyabban beszélni a gyerekvállalásról. Most már adott minden. Saját otthonunk van… és egy üres szoba, ami csak arra vár.
Péter elcsendesedett egy pillanatra, majd elmosolyodott.
— Igazad van. Talán tényleg most jött el az idő — gyengéden megcsókolta a feje búbját. — El tudod képzelni, milyen lesz? Az első lépések itt a nappaliban… a nevetés, ami betölti a lakást.
Anna lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a jelenetet: játékok a szőnyegen, színes rajzok a hűtőajtón, gyermekkacaj a falak között. Úgy érezte, végre minden a helyére került, és a közös életük most válhat igazán teljessé.
Fél év telt el. Egy szombat reggel különösen békésen és reménytelien virradt rájuk.