— A lakás az én nevemen van. A rezsit én fizetem. A számláimhoz már nincs hozzáférésed. Ha akarsz, bérelj egy szobát. Vagy költözz az anyádhoz. Esetleg Petrához.
— Ez most zsarolás? Én legalább őszinte voltam!
— Nem zsarolás. Következmény.
— Anna, várj… Reggel túl messzire mentem. Az ultimátum hülyeség volt. De te sem vagy hibátlan. Mindig dolgozol, rohansz. Petra meg… kedves. Figyelmes. Melegszívű…
— Állj. Innen nem érdekel. Van húsz perced. Holnap a költöztetők elviszik a többit.
— Ez kegyetlenség.
— Inkább egyenes beszéd.
— És ha a nappaliban alszom?
— Nem.
— Szóval kiraksz?
— Dönthetsz úgy, hogy magadtól mész el.
Gábor Eszterre nézett.
— Te meg miért hallgatsz?
— Anna miatt vagyok itt. És a nyugalom miatt — felelte higgadtan.
Gábor szó nélkül pakolni kezdett: iratok, telefontöltő, sportcipő. A kulcsokat az asztalon hagyta.
— Az újakból kapok?
— Nem.
— Majd meglátjuk, ki hív fel előbb… — morogta, aztán kiment.
Becsuktam mögötte az ajtót.
— Vegyél levegőt — mondta Eszter. — És egyél rendesen.
— Etetem magam, megettem egy banánt.
— Az nem vacsora, de kezdetnek jó. Hívj, ha bármi van.
Amikor elment, különös csend ült a lakásra. Leválasztottam a tévét az ő fiókjáról, összeszedtem a szétszórt apróságait, és kiraktam a dobozokat az erkélyre. Nem volt kapkodás, nem hangzott el többé, hogy „hol a zoknim?”.
Reggel kávé, munka, kimutatások. Felhívtam a közös képviselőt a kapukód miatt.
Gábor üzent: „Tegnap túlzásba estem. Beszéljünk.”
Visszaírtam: „Már beszéltünk.”
Hívott is, de nem vettem fel.
Később újabb üzenet: „Nincs hol aludnom. Petránál nem maradhatok, macskája van, allergiás vagyok.”
Átküldtem egy megfizethető panzió címét és pár albérlet-hirdetést. Aztán bekapcsoltam a „ne zavarjanak” módot.
A költöztetők pontosan érkeztek. A csomagokat Mária címére indítottam.
Délután kódcsere, automatikus terhelések leállítása. Mindent a listám szerint.
Este üzenet jött az anyjától. A kijelzőn már láttam, hogy hosszú lesz.