Az üzenet valóban hosszú volt.
„Anna, egy nő legyen belátóbb…” – írta Mária.
Visszaírtam neki röviden: „Kulcsa nincs nálam. A holmija önöknél van.”
Egy héttel később Gábor a ház előtt várt. Amikor kiléptem a kapun, elém állt.
– Anna, fejezzük be ezt. Kivettem egy szobát. Kezdjük újra. Petrával vége.
– Mikor lett vége? – kérdeztem.
– Tegnap.
– És addig?
– Barátoknál voltam… Ne csináld ezt.
– Pont ez az. Elegem van abból, hogy „ne csináld”. Én kiszámítható életet akarok. Nem fenyegetéseket.
– Hibáztam…
– Nem. Döntöttél.
– Nehéz most. Anyagilag sem állok jól…
– Nekem sem könnyű. De nem vagyok a feleséged.
– Akkor éljünk külön egy ideig?
– Nem. Váljunk el. Nyugodtan, jelenetek nélkül.
– A dolgaimat elhozhatom?
– Írj Eszternek.
– Ő beszélt rá erre?
– A te ultimátumod beszélt rá. Tényleg azt hitted, hogy kisétálok a saját lakásomból?
– Azt hittem, bölcsebb leszel.
– A bölcsesség nem azt jelenti, hogy mindent eltűrök. Most mennem kell.
Állt még egy percig, aztán elindult.
Egy hónappal később beadtuk a válókeresetet, rá egy hónapra kézhez kaptuk a papírokat. Csendben zajlott minden.
– Megölelhetlek? – kérdezte az iroda előtt.
– Inkább ne.
– Megváltoztál.
– Igen. És ez így jó.
Elment.
Több munkát vállaltam, beruháztam egy rendes porszívóra, átrendeztem a nappalit, beprogramoztam a robotporszívót. A lakás végre csak rólam szólt: az én tárgyaim, az én rendem.
Néha még írt. Egyszer rossz napon köszöntött fel születésnapomon. Nem reagáltam, egyszerűen lenémítottam a telefonom.
Egy boltban futottunk össze legközelebb.
– Hogy vagy? – kérdezte bizonytalanul.
– Jól. Dolgozom.
– Én… sajnálom.
– Rendben. Sok sikert.
Ott hagytam.
Otthon üzentem Eszternek: „Sikerült.”
Azonnal jött a válasz: „Büszke vagyok rád.”
Azóta telt az idő. Munka, uszoda, hétvégék anyánál. Neki is megvan a maga élete.
Egy dolgot nem számolt bele: nem kötelező sem megbocsátani, sem elmenekülni. Lehet egyszerűen pontot tenni a végére, és továbblépni.
És számomra ez volt a helyes út.