Eszter üzenete után nem lett könnyebb semmi. A következő hét úgy telt, mintha valami apró homokszem szorult volna a gépezetbe: kívülről minden működött, belül azonban állandóan recsegett valami. Főzött, rendet rakott, felmosta az előszobát, hallgatta, ahogy Gábor a főnökét szidja, és közben azt érezte, mintha egy idegennel élne együtt. Ugyanaz az arc, ugyanaz a hang, mégis teljesen más ember, mint akit korábban ismert.
Gábor néha megpróbálta átölelni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
— Mostanában olyan tüskés vagy — jegyezte meg szerda este. — Nem az ellenséged vagyok.
Eszter lassan megfordult a tűzhelytől, és ránézett.
— Tényleg? Akkor ki vagy? Futárszolgálat meglepetésekkel?
— Fogalmam sincs, miről beszélsz.
— Persze. Neked ez megy a legjobban. Nem érteni.
— Mondhatnád egyenesen is, ahelyett hogy célozgatsz.
— Mondhatnám. Csak kíváncsi vagyok, meddig bírod még az ártatlan mártír szerepét.
Gábor arca megfeszült.
— Eszter, komolyan, mintha valami sorozat menne a fejedben. Hazajövök, és rögtön kihallgatás.
— Kihallgatás az, amikor valaki hazudik, és fél, hogy lebukik.
— Miben hazudtam neked?
Eszter száraz mosollyal nézett rá. Gábor elkapta a tekintetét.
— Ezen gondolkodom én is — felelte halkan.
Pénteken Júlia röviden hívta.
— Megvan. Bejegyezték a zárlatot. Ma újra jönnek hozzám. Kezdődik a második felvonás.
— Még pattogatott kukoricát sem vettem — jegyezte meg Eszter keserűen.
— Hidd el, anélkül is izgalmas lesz.
Igaza lett.
Júlia irodájában ezúttal nyoma sem volt a korábbi udvariasságnak. Amikor Gábor és Mária helyet foglaltak, ő tárgyilagos hangon közölte:
— Az iratok elkészültek. Viszont az ügylet nem bonyolítható le.
— Tessék? — kapta fel a fejét Mária.
— Az ingatlanra bejegyzett tilalom került. Semmilyen tulajdonjogi változást nem lehet átvezetni.
— Miféle tilalom? — kérdezte zavartan Gábor.
Júlia elfordította a monitort feléjük.
— Bírósági végzés. Zárolás. Minden pecséttel ellátva.
Mária arca elsápadt, majd elvörösödött.
— Ez az a nő! A feleséged! Mondtam én, hogy kígyó!
— Kérem, mellőzzük a jelzőket — vágott közbe hűvösen Júlia. — Az irodámban nem szokás másokat sértegetni.
— Biztosan tévedés történt — hebegte Gábor, akinek remegett a keze. — Nem is volt per.
— Most már van — felelte Júlia. — Válás és vagyonmegosztás. Teljesen hétköznapi történet.
— Válás? — suttogta Gábor.
Ekkor rezgett a telefonja. Eszter üzenete villogott a kijelzőn: „Összecsomagoltam a dolgaidat. Ma elviheted. A ‘félreértettél’ szöveget tartogasd anyukádnak.”
Mária is belenézett, és felcsattant.
— Látod?! Mondtam, hogy gyorsabban kellett volna lépnünk!
— Mit tehetek most? — fordult kétségbeesetten Gábor Júliához. — Tényleg nincs megoldás?
— Dehogynem. El lehet fogadni a következményeket.
— Ne legyen ilyen fölényes! Fizetünk magának!
— Egyelőre tanácsadásért fizettek. És őszintén szólva, már az is sok volt.
Mária közelebb hajolt, lehalkított hangon:
— Nem lehetne… visszadátumozni? Emberileg… meghálálnánk.
Júlia hátradőlt, és úgy nézett rá, hogy megfagyott a levegő.
— Most éppen bűncselekményre próbál rávenni? Két lehetőségük van: önként távoznak, vagy hívom a biztonságiakat.
Távoztak.
Amikor Gábor hazaért, a bejárat előtt két bőrönd, egy sporttáska és egy nejlonzacskó várta, tele kusza kábelekkel. Felül egy mappa a papírjaival.
Hosszan csengetett, majd dörömbölni kezdett.
— Eszter! Nyisd ki! Beszélnünk kell!
— Már beszéltünk — jött a válasz az ajtó mögül.
— Megőrültél? Miféle válás? Miféle per? Nem kérdezhettél volna meg?
— Mit? Hogy pontosan hogyan akartatok kisemmizni? Melyik közjegyzőnél kezdtétek?
— Teljesen kiforgattad!
— Nem. Most először látok tisztán.
— Anya csak aggódott!
— Úgy aggódik, mintha kinevezték volna az életem felügyelőjének. És te bólogattál mellette. Tudod, mi fájt igazán? Nem az ő szavai. A te hallgatásod.
— Nem egyeztem bele!
— Csak összeszedted az iratokat és elmentél aláírni.
Csend lett.
— Mindent megmagyaráztam volna — mondta végül tompán.
— Mindig ugyanaz a magyarázat: így alakult. Nos, így alakult az is, hogy lecseréltem a zárat. Így alakult, hogy beadta az ügyvéd a keresetet. És az is így alakult, hogy ma nem itt alszol.
— Ne csinálj ebből színházat.
— A színház eddig ment. Amikor azt hittem, család vagyunk, nem pedig Mária tanácsadó irodájának kihelyezett tagozata.
Ekkor Mária, aki eddig fortyogva állt mellette, közbeszólt:
— Hát te hálátlan! Befogadtunk, és így beszélsz?
Eszter résnyire nyitotta az ajtót, a lánc feszült.
— Befogadtak? Emlékeztessem, ki fizette az önerőt? Ki törlesztette a hitelt, amíg a fia önmagát kereste a kanapé és a laptop között? Ki vitte magát orvoshoz, és hallgatta a kioktatásait arról, hogy egy nőnek mindig mosolyognia kell? Elég volt. A türelmem elfogyott, az emlékezetem viszont kiváló.
— Hogy merészelsz így beszélni velem!
— Meglepően könnyen — felelte Eszter. — Főleg azután, amit a hátam mögött intéztek.
Mária a fiára nézett.
— Gábor! Hallod, milyen hangon beszél velem?