Gábor hirtelen kiegyenesedett, mintha valaki meglökte volna a vállát.
— Ezt most hogy érted?
Eszter vállat vont, a hangja higgadt maradt.
— Sehogy különösebben. Csak hangosan gondolkodom. Elméletben.
Olyan súlyos csönd telepedett a konyhára, hogy még a vízforraló is elhallgatott, mintha illetlennek érezné a zúgást ebben a feszültségben.
— Tudod, drágám — nyújtotta el mézes-mázos hangon Mária —, én már hónapok óta nézem, mennyire… sajátos lettél. Se tisztelet, se tapintat. Gábor, te ezt észre sem veszed? Teljesen ok nélkül képes jelenetet rendezni.
— Nem rendezek jelenetet — felelte Eszter nyugodtan. — Egyszerűen nem felejtek.
— Mit nem felejtesz? — csattant fel az anyós.
— A mondatokat. A hallgatásokat. A számításokat.
Gábor arca megfeszült.
— Eszter, ne beszélj már rejtvényekben.
— Rendben. De nem itt és nem most.
Fogta a poharát, kiment a fürdőbe, megnyitotta a csapot, hogy a víz zaja elfedje a hangját, és azonnal felhívta Júliát.
— Tudsz beszélni? — kérdezte sietve.
— Persze. Mi történt? Olyan a hangod, mintha perceken belül kidobnál valakit az ablakon.
— Közel jársz. Holnap át akarják íratni a lakást az anyjára. Sunyiban. Mindent hallottam.
— Értem. Nem épp örömhír, de legalább tiszta a helyzet. Gábor benne van?
— Úgy ül ott, mint egy szétfolyt puding. Nem mondja, hogy „igen, anya”, de azt sem, hogy „állj meg”. A gerince szabadságon van.
Júlia felhorkant.
— Ismerős típus. Figyelj. Most visszamész, felveszed a legártatlanabb arcodat, és közlöd, hogy van egy ismerős közjegyző, aki kedvezményt ad és soron kívül fogad. Harapni fognak rá. Főleg az anyósod. Az „olcsóbb” szó rájuk erősebben hat, mint bármilyen nyugtató.
— És utána?
— Eljönnek hozzám. Csinálok egy kis adminisztratív akadálypályát: hiánypótlás, lekérdezés, szakmai arckifejezés. Nyerünk pár napot. Te pedig első dolgod legyen ügyvédhez menni. Kereset, biztosítási intézkedés, minden, ami kell. Most nem dráma zajlik, hanem sakkjátszma.
— Júlia, imádlak.
— Tudom. Most pedig menj, és játssz szerepet.
Eszter mély levegőt vett, visszalépett a konyhába, arca kisimult.
— Gábor, jut eszembe — szólalt meg könnyed hangon —, említetted, hogy papírokat kellene intézni. Júlia férje közjegyzői irodában dolgozik. Barátoknak szinte önköltségen intézik az ügyeket. Ha sürgős, akár holnapra is tudok időpontot kérni.
Mária szeme felcsillant.
— Önköltségen? Ez mit jelent pontosan?
Eszter alig bírta visszatartani a mosolyt.
— Attól függ, mit szeretnének intézni. De biztosan kedvezőbb, mint csak úgy beesni valahova. Ráadásul nincs várakozás.
— És megbízható az a szakember? — kérdezte gyanakodva az anyós.
— Teljes mértékben. Nem fogja véletlenül a Holdra telekkönyvezni a lakást.
Gábor zavartan megköszörülte a torkát.
— Talán… tényleg megnézhetnénk.
— Hát persze — vágta rá Mária. — Minek fizetnénk többet? Eszter, intézd el.
— Már írok is neki.
Másnap reggel Mária fél kilenckor már az ajtóban állt, ünneplőbe öltözve, mintha keresztelőre készülne. Sötétkék kosztüm, fényes táska, és az az elégedett tekintet, amely már fejben átrendezte egy más tulajdonában lévő lakás bútorait.
— Gábor, megvan minden? Személyi, papírok? — suttogta a folyosón, de a suttogása inkább harsogás volt. — Gyorsan kell lépni, amíg a szépséges feleséged még alszik.
— Nem alszom — szólt ki Eszter a hálóból. — Fáj a fejem. Menjetek csak nélkülem.
— Pihenj nyugodtan, drágám — csöpögött a kedvességtől az anyós hangja. — Mi hamar végzünk.
Az ajtó becsukódott.
Öt perc múlva Eszter már taxiban ült.
Júlia irodája makulátlan volt: üveg asztal, katonás rendben sorakozó dossziék, halk kávégép, és az a száraz, hűvös levegő, amitől az ember önkéntelenül is fegyelmezettebben ül.
— Jó napot — fogadta őket Júlia hivatalos hangon, mintha a naptára tele lenne miniszteri találkozókkal. — Miben segíthetek?
— Ajándékozási szerződés — felelte Mária derűsen. — A fiam szeretne támogatni.
— Nemes szándék — bólintott Júlia. — Lássuk a dokumentumokat.
Lassan, alaposan lapozta át a papírokat. Gábor összekulcsolt kézzel ült, Mária pedig türelmetlenül mocorgott.
— Hm — jegyezte meg végül Júlia.
— Mi az, hogy „hm”? — feszülten kérdezte Mária.
— Érdekes egybeesések. Az ingatlan-nyilvántartási kivonat nem friss. Szükség lesz új lekérdezésre. És, ha jól látom, a lakás a házasság fennállása alatt került megvásárlásra. Ez így már nem egyszerű történet.
— És akkor? — morogta Gábor.
— Akkor az, hogy egy konyhaasztal mellett eltervezett ügylet ritkán ilyen egyszerű. Friss adatok, a vételár forrásának igazolása, több pontosítás szükséges. Ellenkező esetben egy hozzáértő ügyvéd pillanatok alatt szétszedi az egészet.
— Miféle ügyvéd? — kapta fel a fejét Gábor.
— Teljesen hétköznapi családjogi szakember. Ha a házastárs úgy érzi, hogy a vagyon kimenekítése történt, hosszú és kellemetlen eljárás következhet.
— Ő ilyet nem fog tenni — vágta rá Mária élesen.
Júlia a szemüvege fölött nézett rá.
— Mindenki nevében ilyen magabiztosan nyilatkozik, vagy ez csak különleges alkalmakra tartogatott képesség?
Gábor zavartan fészkelődött.
— Mennyi időre van szükség?
— Öt nap. Lehet, hogy kevesebb. Lekérem a szükséges iratokat, előkészítem a tervezetet, és utána folytathatjuk.
— Öt nap? — csapta össze a kezét Mária. — Ugyan mi tart ezen ennyi ideig?
— Ez nem palacsintasütés — válaszolta Júlia higgadtan. — Ha gyors és hibás munkát szeretnének, keressenek mást. Ha biztosra akarnak menni, türelem kell.
Mária ajka vékony csíkká préselődött, majd a fiára nézett.
— Rendben. Várunk.
Amint kiléptek az ajtón, Júlia azonnal üzent Eszternek: „Elmentek. Az anyósod külön olimpiai kategória.”
Eszter, aki ekkor már egy ügyvéd irodájában ült, visszaírt: „Ha a pimaszságért díjat osztanának, már rég vett volna magának egy villát a Rózsadombon.”