— Még ma intézd el, hogy a lakás az én nevemre kerüljön, világos? Mielőtt az a mintafeleséged magához tér, és kitalálja, hogy itt minden az övé!
Eszter a bejáratnál dermedt meg, mintha hirtelen falba ütközött volna. A tejjel, almával és mosóporral teli szatyor nekicsapódott a combjának. A kulcs már a kezében volt, kihúzta a zárból, de nem mert megmozdulni. A konyha felől sült hagyma illata, erős tea gőze és valami pimasz, tolakodó hangulat szivárgott ki.
— Anya, ne kezdd megint… — dünnyögte Gábor azon a jellegzetes hangján, amely mindig azt jelezte: belül már beadta a derekát, csak még a látszat kedvéért tiltakozik. — Jól élünk. Család vagyunk. A felújítás majdnem kész, a hitelt is törlesztjük rendesen.
— Család? — horkant fel Mária. — Ugyan már. Hol látsz te ott családot? Úgy beszél veled, mintha albérlő lennél, aki késik a lakbérrel. Tegnap átjöttem, még egy mosolyt sem eresztett meg. Ott állt melegítőben, olyan arccal, mint egy pénztáros zárás előtt. Ez szerinted feleség?
Eszter lehunyta a szemét. Természetesen. Nem mosolygott. Az, hogy az anyósa szombat reggel nyolckor, minden előzetes jelzés nélkül toppant be, miközben ő épp otthonról dolgozott, nyilván jelentéktelen részlet.
— Túlzásba viszed — mondta Gábor halkabban.
— Épp ellenkezőleg, későn kapcsoltam! — vágott vissza Mária. — Szerinted véletlen, hogy hónapok óta suttog a telefonba, és elfordítja a kijelzőt? Azt hiszed, csak úgy megromlott a természete? Ugyan, fiam. Az ilyen nők először savanyú képet vágnak, aztán biztosítanak maguknak egy menekülőutat, végül előállnak a nagy, kulturált vagyonmegosztással. Főleg a te lakásoddal kapcsolatban.
Eszter ujjai elfehéredtek, úgy szorította a füleket. A te lakásod. Persze. Az ő megtakarítása az önerőhöz, az esti pluszmunkák, a három év kihagyott nyaralás — mindez nyilván csak jelentéktelen körülmény volt.
— Anya, ő is beletette a részét — próbálkozott Gábor erőtlenül.
— Jaj, ne nevettess! — csattant fel Mária. — Mit tett bele? Főzött párszor, és már befektető? Ki dolgozott? Te. Ki idegeskedett? Te. Kinek a nevén fut a hitel? A tiéden. És ha holnap fogja magát, és lelép, szerinted ki kapja a felét? Hát a te talpraesett asszonykád, a csillogó manikűrjével és az ügyészi modorával.
— Akkor mit akarsz?
— Hogy egyszer az életben hallgass rám. Ajándékozási szerződés. Átiratod rám a lakást, és kész. Nincs több vita.
— És szerinted ez hogy fest?
— Úgy, mint egy anya gondoskodása. Nem a szomszéd vagyok, hanem az anyád. Ha elcsitulnak a dolgok, visszakapod. Írok végrendeletet, vagy visszaíratjuk. De most ki kell vonni a kezéből az ingatlant. Érthető?
Gábor hallgatott.
Eszter ráébredt, hogy ez a csend a legijesztőbb. Nem a sértő szavak, nem a rosszindulat, hanem ez a puha, süket némaság. Nem tiltakozott, nem csapott az asztalra, nem kérdezte, hogy megőrült-e az anyja. Csak mérlegelte a tervet.
— Hol vannak az iratok? — kérdezte Mária üzletszerű hangon.
— Otthon. A fiókban, egy mappában.
— Remek. Holnap megyünk. Ismerek egy közjegyzőt, gyorsan elintézi, nem lesz fölösleges kérdés. Nem olcsó, de ezen nem spórolunk. Eszternek pedig egy szót se. Mondd, hogy túlórázol. Vagy ne mondj semmit. Felnőtt nő, túléli.
Eszter lassan hátrált egy lépést, majd még egyet. A fejében a zűrzavar helyét jeges tisztaság vette át. Beronthatna most a konyhába, lecsaphatná a szatyrot az asztalra, hogy a tej is megugorjon, és olyan jelenetet rendezhetne, amit a lépcsőház napokig emlegetne. Felhánytorgathatná, hogyan cipelte a háztartást és a hitelt, amikor Gábor hónapokig alkalmi munkákból tengődött. Emlékeztethetné Máriát, ki vitte vizsgálatokra, ki ült vele órákig a rendelőben, miközben azt hallgatta: „Eszter, ezt a levest megint elsóztad.”
De mi értelme? Most mindketten ártatlant játszanának. Gábor azt mondaná, félreértette. Mária megsértődne, mint egy meghurcolt anya. Reggel pedig szépen elindulnának, hogy véghezvigyék, amit kiterveltek.
Eszter hangtalanul kilépett a lépcsőházba, várt pár másodpercet, majd hangosan bevágta az ajtót, mintha most érkezett volna.
— Jaj, Eszterkém! — trillázta azonnal Mária a konyhából, mintha az imént nem családi összeesküvést szőtt volna. — Épp teázunk!
— Látom — felelte Eszter, és belépett.
A jelenet már-már idilli volt. Gábor a csészéjét szorongatta, és a terítőt bámulta, mintha ott keresné az élet értelmét. Mária kihúzta magát, ajkai vékony csíkká préselve. Az asztalon egy üveg savanyúság díszelgett — az anyai gondoskodás újabb jelképe.
— Milyen komolyak vagytok — jegyezte meg Eszter, miközben levette a kabátját. — Miniszteri értekezlet?
— Ugyan már — legyintett Mária. — Csak a fiam jövőjéről beszélgettünk. Te viszont sápadt vagy. A munkahelyeden megint történt valami?
Eszter nyelve hegyén volt a válasz, hogy legalább ott nem toppannak be hívatlanul, de végül lenyelte.
— Hosszú nap volt — mondta higgadtan.
— Lehetnél kedvesebb is — tette hozzá az anyós azonnal. — Olyan az arcod, mintha mindenki tartozna neked. Egy nőnek meleget kell vinnie az otthonba, nem fagyot.
Eszter óvatosan letette a bevásárlószatyrot az asztalra.
— Valóban? És egy férfinak talán az is a dolga, hogy néha megszólaljon, amikor az anyja parancsokat osztogat a saját konyhájában.
Gábor hirtelen felkapta a fejét, és a levegő megfeszült körülöttük, mintha egyetlen rossz szó is elég lenne ahhoz, hogy minden eddigi látszat darabokra hulljon.