— Hallom — felelte Gábor fáradt, lemondó hangon.
— És mégis miért nem szólsz rá? — csattant fel Mária.
— Mit kellene mondanom, anya?
— Azt, hogy ez a nő nem beszámítható!
Eszter elmosolyodott, de a mosolyában nem volt melegség.
— Nem, Mária. Az nem normális, amikor egy felnőtt asszony két kézzel kapaszkodik a fia házasságába, és még a lábával is kitámasztja az ajtót, nehogy véletlenül bezáruljon. Én épp most kezdek végre egészségesen működni.
Azzal becsukta az ajtót.
A válás korántsem volt csendes. Inkább hosszúra nyúlt, kellemetlen és zajos procedúra lett belőle, tele odavetett megjegyzésekkel és sértett monológokkal. Mária egyik ügyvédtől rohant a másikig, közben a szomszédokat és a rokonságot is ellátta a saját, egyre színesebb történetváltozataival.
— Már az elején a lakásra hajtott! — bizonygatta a nővérének telefonon, a bírósági folyosón állva. — Hideg számító, mindent felírt magának. Én rögtön átláttam rajta!
Eszter épp elhaladt mellette, és nem tudta megállni szó nélkül.
— Igen, maga mindent észrevett. Kivéve azt, hogy a fia önálló ember, nem pedig a retikülje tartozéka.
A tárgyalóteremben Gábor még próbálta menteni a látszatot.
— Nem akartam veszekedést — magyarázta. — Anya csak aggódott értem.
Eszter nyugodtan nézett rá.
— Nem akartál vitát, ezért inkább csendben próbáltad kimenteni a vagyont. Briliáns logika. Olyasmi, mintha azt mondanád: nem akartam elázni, ezért előbb belöktelek a pocsolyába.
Egyszer még a bíró is felpillantott a szemüvege fölött.
— A feleket kérem, tömören fogalmazzanak — jegyezte meg szárazon. — Bár az álláspontok már így is meglehetősen világosak.
Az autó kérdése külön fejezetet kapott. Ott Gábor elveszítette a türelmét.
— A kocsit is el akarod venni? Van benned egy csepp lelkiismeret?
— És benned? — kérdezett vissza Eszter. — Vagy az is ideiglenesen anyukád nevére került, mint a lakás?
Gábor arca elvörösödött. Júlia, aki jogi képviselőként volt jelen, a kezébe köhintett, hogy elrejtse a mosolyát.
Végül a lakást törvényesen megosztották. Nem történt trükközés, nem vált valóra Mária diadalmas jóslata arról, hogy „szépen majd mindent visszaszereznek”. Eszter kivásárolta Gábor részét, új hitelt vett fel, és ezzel komoly terhet a nyakába. Mégis, hosszú évek után először érezte úgy, hogy nem egy közös illúziót finanszíroz, hanem a saját nyugalmát.
Néhány hónappal később Júlia egy este átjött hozzá. A konyhában forrt a víz, az asztalon egy doboz krémes sütemény sorakozott a sarki cukrászdából, mellette sajt és két bögre. A párkányon egy friss kulcscsomó hevert. Csak az övé.
— Na, tulajdonos asszony — mondta Júlia, miközben lerúgta a cipőjét —, milyen érzés úgy ülni a saját lakásodban, hogy nem attól rettegsz, mikor ront be Mária egy üveg savanyúsággal és kéretlen tanácsokkal?
Eszter felnevetett.
— Furcsán csendes. Néha már-már gyanús. Időnként azt várom, hogy kivágódik az ajtó, és hallom: „Eszter, ezek a függönyök teljesen rosszul állnak!” Aztán rájövök, hogy nem. Hála az égnek, nem.
— Gábor keresett?
— Írt párszor. Először arról, hogy beszéljünk higgadtan. Aztán arról, hogy mindketten hibásak vagyunk. Végül filozofikus hangulatba került: majd az élet mindent a helyére tesz. Majdnem visszaírtam, hogy már megtette, csak nem az ő javára.
— Jól tetted, hogy nem reagáltál.
Eszter teát töltött, és leült vele szemben.
— Tudod, mi az abszurd? Sokáig azt hittem, kizárólag az anyja a gond. Hogy ha ő nem lenne, mi rendben lennénk.
— És most mit gondolsz?
— Hogy nem csak róla szólt. Hanem arról is, aki hagyta. Kényelmes dolog egy anyai tank mögé bújni, miközben az letarol mindent. Aztán ártatlan képet vágni, és kijelenteni: „Én nem akartam balhét.”
Júlia bólintott.
— Ismerős típus. Felelősséget nem vállal, csak sodródik a mama árnyékában.
— Pontosan. Én meg évekig mentegettem. Fáradt. Nehéz időszaka van. Konfliktuskerülő. Nem, nem az. Egyszerűen kényelmesebb nem dönteni, ha van helyetted valaki, aki hangosabban beszél.
— Most olyan tisztán látod, mintha terápiáról jönnél.
— Mert megfizettem az árát — mosolyodott el keserédesen Eszter. — Ezek a leckék drágák voltak. Akár oklevelet is kaphatnék.
Júlia felemelte a bögréjét.
— Akkor igyunk arra, hogy legalább tanultál belőle.
— Arra igen.
Összekoccant a porcelán.
Eszter körbenézett. A konyha szinte változatlan maradt: ugyanaz az asztal, a hűtőn a régi, ízléstelen hűtőmágnes, a lámpa sárgás fénye. Mégis más volt minden. A levegő könnyebbnek tűnt. Nem feszült benne elvárás, nem vibrált benne az ellenőrzés árnyéka.
— Emlékszel — kérdezte Júlia két falat között —, amikor Mária először bejött az irodába, és megkérdezte, jár-e nyugdíjaskedvezmény? Azt hittem, elejtem a tollat.
Eszter felkacagott.
— Ugyan! Egyszer teljes komolysággal kijelentette nekem: „Egy rendes feleség mindenen spórol, kivéve az anyósa ajándékán.” Majdnem félrenyeltem a teát.
— Karakteres nő, az biztos.
— Karakteres, igen — bólogatott Eszter. — Mint egy villogó vészjelző.
Nevettek, de most már könnyedén, minden keserűség nélkül.
Amikor Júlia elment, Eszter még sokáig az ablaknál maradt. Lent valaki a parkolóhelyen vitatkozott, kamaszok csörömpöltek a lépcsőházban, egy szemközti ablakban villódzott a televízió fénye. Egy átlagos este egy átlagos városban. Nem szólt aláfestő zene, nem voltak nagy szavak. Csak a hétköznap.
És ebben a hétköznapban ő végre nem egy berendezési tárgy volt, amit a családi akarat ide-oda tologathat.
A telefonja röviden pittyent. Gábor üzent: „Hogy vagy?”
Eszter a kijelzőre nézett, megforgatta a kezében a készüléket, majd elhúzta a száját.
— Későn jut eszedbe — mondta halkan az üres konyhának.
Az üzenetet törölte, lenémította a telefont, kulcsra zárta az ajtót, és nyugodtan lefeküdt aludni abban a lakásban, amelyért most először nem érzett sem szégyent, sem bizonytalanságot — sem a törvény, sem önmaga, sem a múltja előtt.