Levente bólintott.
– Találkoztam vele – felelte halkan. – Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy bekerült a kórházba. Kimentem az egyik építkezésre, ő is ott volt. Figyelte, hogyan halad a falazás. Sokáig csak állt, cigarettázott. Aztán egyszer csak azt mondta: „Vigyázz a nővéredre, fiam. Rossz érzésem van. Márk alapvetően nem rossz ember, de az anyja… az fel fogja falni Esztert, és még csak meg sem akad a torkán. A vállalkozásunkért a torkunknak esnek majd.”
Eszter megborzongott. Szóról szóra ugyanezek a mondatok éltek az emlékeiben. Úgy tűnt, az apja mindenkit figyelmeztetett, akit csak tudott.
– A végrendeletről is beszélt – tette hozzá Levente komoran. – Azt mondta, mindent a maga módján rendezett el. És hogy ne haragudjak rá, ha elsőre furcsának tűnik majd. Igazságosan akarta intézni, hogy idegenek ne tegyék rá a kezüket arra, amit felépített.
– Tudod, mi áll benne? – kérdezte Eszter.
– Nem. És nem is érdekel – vágta rá Levente. – Nekem nincs szükségem semmire. Dolgozni tudok, eltartom magam. Te éveken át mellette álltál a cégben. Ez a te munkád is.
– Ne beszélj így – szorította meg a kezét Eszter. – Ugyanúgy a család része vagy. Ami apa öröksége, az közös felelősségünk.
A csengő újra felvisított. Hosszasan, követelőzően, mintha valaki rajta felejtette volna az ujját a gombon. Összenéztek.
– Majd én – mozdult Levente.
De Eszter már a bejárati ajtó felé tartott. Sejtette, ki áll odakint.
Márk volt az. Elegáns kabátban, gondosan megkötött sállal, kifogástalan frizurával. Egykor Eszter úgy nézett rá, mint egy valóra vált álomra. Most csak egy idegent látott.
– A holmijaidért jöttél? – kérdezte tárgyilagosan.
– Bejöhetek?
– Gyere.
Márk belépett, észrevette Leventét a konyhaajtóban, és elégedetlen fintor suhant át az arcán.
– Ó, szóval teljes a családi gyűlés.
– Te már nem tartozol ide – vetette oda Levente. – Úgy tudom, csomagolni készülsz.
– Nem csomagolni, hanem rendezni a dolgokat – felelte Márk, és úgy akasztotta fel a kabátját, mintha minden a régi volna. – Eszter, beszélnünk kell. Négyszemközt.
– Levente marad – válaszolta határozottan.
Márk vállat vont, bement a konyhába. Végigmérte az asztalt, a tányérokat.
– Egyszerű vacsora. Pedig megengedhetnél magadnak egy éttermet is.
– Nem étvágy kérdése – ült le Eszter vele szemben. – Mondd, mit akarsz.
Márk pár másodpercig hallgatott.
– Anyám túl messzire ment, elismerem. De te sem bántál vele kesztyűs kézzel. Mindenki előtt megszégyenítetted.
– Berontott az értekezletre és lekurvázott – emlékeztette Eszter. – Mit kellett volna tennem? Meghajolni?
– Lehettél volna tapintatosabb.
– Öt évig az voltam. Tűrtem a beleszólását, a kioktatásait, hogy mindenbe beleüti az orrát. Ma elfogyott a türelmem.
Márk megdörzsölte az orrnyergét, ahogy mindig, amikor sarokba szorítva érezte magát.
– Nézd… nem a veszekedés miatt jöttem. Arról kell beszélnünk, hogyan tovább.
– Te már döntöttél. Elköltözöl.
– A helyzet kényszerít – nézett rá. – Anyám nem hagy békén, ha maradok. Folyton azt hajtogatja, hogy te semmibe veszel, hogy csak a munkád létezik.
– És te mit mondtál neki?
– Bizonyítsd be, hogy nincs igaza! – csattant fel Márk. – Fél éve alig láttalak. Mire hazaértem, te már aludtál. Reggel, mire felkeltem, te már elmentél. Ez nem házasság volt, hanem egy közös lakcím!
– Mert apa beteg volt! – emelte fel Eszter is a hangját. – A cég rajtam múlt! Egyedül próbáltam talpon tartani mindent. Egyszer megkérdezted, hogy bírom?
– És te megkérdezted, én hogy bírom? – járkált fel-alá Márk. – Én is vágytam volna egy feleségre, nem egy vállalatvezetőre.
– Segíthettél volna! – lépett közelebb Eszter. – Átvehettél volna feladatokat. De kényelmesebb volt anyád mögé bújni, aki szerint egy nő dolga a gyerekszülés, nem az üzlet.
– Talán igaza van! – vágta oda Márk. – Harminc felé jársz, nincs gyereked, lassan férjed sem, csak a céged! Majd azzal alszol?
Levente megmozdult, de Eszter egy kézmozdulattal visszatartotta.
– Ezt ne merd még egyszer kimondani – mondta csendesen.
Márk lehiggadt, visszaült.
– Bocsánat. Nem így akartam. Megpróbálhatnánk békében lezárni. Váljunk el megegyezéssel. A cég marad a tiéd. Én viszem a lakást és az autót. És amit apád rád hagyott pénzben, annak a fele engem illet.
Eszter döbbenten nézett rá.
– Ez a lakás még a házasságunk előtt az enyém volt. Apa vette.
– Majd a bíróság eldönti – vont vállat Márk. – Öt évig itt éltem, a felújításba is tettem pénzt.
– Te? – csattant fel Levente. – Egy fillért sem adtál bele! Mindent apa finanszírozott. Nélküle még állásod sem lett volna!
– Te meg maradj csöndben! – fordult felé Márk. – Kőműves vagy, nem pénzügyi szakember.
– Elég! – szólt rá Eszter. – Márk, csomagolj és menj el. A többit ügyvédek intézik.
– Akkor legyen háború – húzta fel a kabátját. – Anyám nem fogja annyiban hagyni.
Néhány perc múlva becsapódott mögötte az ajtó. Csend maradt utána.
Levente a kezébe temette az arcát.
– Ne haragudj. Nem kellett volna beleavatkoznom.
– Igazad volt – simított végig a haján Eszter. – Mostantól nincs hátrálás.
– Mit teszünk?
– Holnap közjegyzőhöz megyünk. Felbontjuk apa végrendeletét.
Másnap reggel a belváros egyik régi, magas mennyezetű irodájában ültek. A közjegyző – egy ősz hajú, határozott tekintetű asszony – részvétet nyilvánított, majd elővette a lezárt borítékot.
– Az okirat fél éve készült – mondta. – Minden formai követelménynek megfelel.
Eszter a kézírást nézte a borítékon, és érezte, hogy elszorul a torka.
A dokumentum felnyitása után a közjegyző olvasni kezdett:
– A társaság többségi, ötvenegy százalékos tulajdonrésze Levente Gáborra száll. A fennmaradó negyvenkilenc százalék, valamint a belvárosi ingatlan és a bankszámlán lévő összeg Eszter Gáboré.
Mintha kihúzták volna alóla a széket. Eszter nem számított erre.
– Ez tévedés – tiltakozott Levente. – A nővérem dolgozott mellette!
– Nincs tévedés – felelte a közjegyző. – Emellett az édesapjuk levelet is hagyott önöknek.
Eszter remegő kézzel bontotta ki. Ahogy olvasta, lassan összeállt benne a kép: az apja attól tartott, hogy Márk és Mónika jogi úton próbálják majd megszerezni a céget. Úgy vélte, Levente keményebb, kevésbé befolyásolható. Arra kérte őket, maradjanak egységben, különben minden, amiért harminc éven át küzdött, széthullik.
Amikor befejezte, mindketten némán álltak.
– Nem fogadom el – rázta a fejét Levente. – Ez a te érdemed is.
– Apa tudta, mit csinál – mondta Eszter. – Te leszel a többségi tulajdonos. Én vezetem a céget. Együtt.
Levente sokáig nézte, majd bólintott.
Az ajtó hirtelen kivágódott. Mónika állt a küszöbön, mögötte Márk.
– Sejtettem, hogy itt sutyorgtok! – kiáltotta. – Meg akarjátok rövidíteni a fiamat!
A közjegyző felállt.
– Asszonyom, ez magánügy. Kérem, távozzon.
– Jogom van tudni! – csattant fel Mónika, és felkapta az asztalról a papírokat. Ahogy átfutotta, az arca elsötétült. – Mi ez? Valami Levente kap többséget? Ez csalás!
– Semmilyen jogalapja nincs itt jelen lenni – mondta jeges hangon a közjegyző. – Ha nem hagyja el az irodát, biztonsági szolgálatot hívok.
– Bíróságra megyünk! – fenyegetőzött Mónika.
– Menjenek – felelte Eszter nyugodtan. – Ott majd minden kiderül. És ne feledje: a mai jelenetnek is lehetnek következményei.
Márk végül megfogta az anyja karját.
– Menjünk – mondta halkan.
Az ajtó becsukódott mögöttük. A szobában nehéz csend maradt, amelyben csak a visszafojtott indulatok lüktettek, és mindhárman érezték, hogy a valódi küzdelem még csak most kezdődik.