Az értekezletet délelőtt tíz órára tűzték ki. Eszter már kilenckor bent volt az irodában. Még egyszer át akarta nézni a szerződéseket, mielőtt tárgyalóasztalhoz ülnek. Egy apa elvesztése önmagában is megrendítő, de amikor ugyanannak az embernek a székébe kell ideiglenesen beleülni, aki a nulláról építette fel a vállalkozását, a teher sokszorosára nő. A temetés óta eltelt három hét alatt alig aludt. Éjszakánként felriadt, és ugyanaz a gondolat kínozta: nem elég erős, nem elég tapasztalt, mindenki látja rajta, hogy csak betolakodó az apja irodájában.
Az előtérben már várakoztak a megyei partnerek. Két elegáns öltönybe bújtatott, mégis megfáradt arcú férfi, mellettük egy fiatal, ideges jogász, aki folyton a táskáját igazgatta. A munkagépek bérleti szerződésének meghosszabbítása volt napirenden. Eszter tudta, hogy az apja közel egy évtizede dolgozott velük, de sosem engedte közel magához őket. „Üzletelj velük, de ne barátkozz” – mondogatta. – „Ha pénz szagát érzik, bárhova utánanyúlnak.”
Eszter megigazította fekete blúza gallérját, vett egy mély levegőt, és belépett a tárgyalóba. Üvegfalak, hosszú, sötétre pácolt asztal, a Dunára néző panoráma. A kilátás mindig adott neki némi tartást. A város éppen ébredezett, az első hópelyhek puhán hullottak. Leült az asztalfőre.
– Jó reggelt, Gábor – fordult a legidősebb partnerhez. – Átnézték a tervezetet?
A férfi hümmögött, a jogász felé pillantott, aki éppen megszólalni készült.
Ekkor az ajtó kivágódott. A kilincs csattanása úgy szólt, mint egy lövés.
– Na most megmutatom neked, milyen érzés más férjére ráakaszkodni! – hasított be egy éles női hang a terembe. – Azt hitted, nem tudom meg? Azt hitted, az irodában mindent lehet?
Az előtérben feltűnt Nóra, a titkárnő, aki kétségbeesetten próbálta visszatartani a betolakodót, de az erősebb és elszántabb volt. Drága, mégis ízléstelen bundát viselt, harsány rúzzsal, magas sarkú cipője idegesítően kopogott a parkettán.
Eszter megdermedt. Mónika volt az. Az anyósa.
A nő először nem ismerte fel. A fény úgy esett, hogy Eszter arca árnyékban maradt. Mónika viszont az egyetlen fiatal nőt vette célba, akit meglátott – Nórát.
– Kire vetetted ki a hálódat, te szégyentelen? – rázta meg a bundáját. – A fiamra? Márkra? Egy fillérért alkalmazna tucatnyit belőled, te meg már a feleség szerepében tetszelegsz? Majd én helyre teszem! Ez az iroda az én fiamé!
Nóra falfehéren húzódott a fal mellé.
– Én csak titkárnő vagyok…
– Titkárnő? – csattant fel Mónika, és a táskájával hadonászott. – A titkárnő kint ül! Mit keresel bent? Jelentéseket viszel neki? Vagy éjszakánként mást is?
Gábor fuldokolva tette le a kávéscsészét. A jogász a telefonjába mélyedt, mintha nem hallana semmit. Eszter lassan felállt.
– Mónika.
A hangja nem volt hangos, mégis mindenki hallotta. Az anyósa felé fordult. Egy pillanatig meglepetés suhant át az arcán, aztán a felismerés, végül a harag még sötétebb árnyalata.
– Ja, hogy te vagy az – torzult el a szája. – Azt néztem, melyik tyúk ül az apósod székében. Megcsalod a fiamat, és még itt parádézol? Nem elég, hogy otthon alig látja a feleségét, most még ide is bejársz férfiakat bámulni?
– Ők üzleti partnerek – felelte Eszter jeges nyugalommal. – Tárgyalás zajlik. Kérem, távozzon.
– Én? – Mónika az asztalra csapott. – Ez az én fiam asztala! Ő dolgozott itt, nem te! Te csak ráakaszkodtál! Kollégiumból estél be hozzá, és azt hitted, ingyen felkapaszkodsz? De nem hagyom! Mindent tudok rólad!
– Mit is pontosan? – Eszter kilépett a fénybe. – Tudja, ki intézi most a beszállítói szerződéseket? Tudja, hány család fizetése múlik ezen a mai aláíráson? A fia nem vesz részt a cég irányításában.
– Hazudsz! – vörösödött el Mónika. – Márk volt az apád jobbkeze! Most, hogy meghalt, mindent magadnak akarsz? Perelni fogunk! Földönfutóvá teszlek!
A csend szinte tapinthatóvá vált. Nóra halkan sírt a sarokban. Eszter végignézett a jelenlévőkön.
– Engedjék meg, hogy bemutassam a férjem édesanyját – mondta tárgyilagosan. – Úgy tűnik, összekeverte az irodát egy cirkusszal. Elnézést a jelenetért.
Megnyomta az asztali gombot.
– Biztonsági szolgálatot kérek a tárgyalóba.
Két egyenruhás férfi jelent meg az ajtóban, és udvarias, de határozott mozdulattal kísérték kifelé Mónikát.
– Engedjenek el! – rikoltotta. – Kirúgatlak titeket! Én vagyok az igazgató anyja!
A liftajtó előtt még egyszer visszafordult.
– Azt hiszed, itt te parancsolsz? A fiam pénze nélkül semmi vagy! Ki fog hajítani innen!
Az ajtók összezárultak. A csend súlyosan nehezedett a helyiségre.
– Folytassuk – mondta Eszter, és helyet foglalt. – A hetedik pontnál tartunk. Az előző feltételekkel elfogadjuk a hosszabbítást, amennyiben garantálják a gépek időbeni elszállítását.
A tárgyalás folyt tovább, mintha mi sem történt volna. Csak Eszter ujjai szorították olyan erősen a tollat, hogy elfehéredtek.
Negyven perc múlva egyedül maradt. Az ablakhoz lépett, homlokát a hideg üvegnek támasztotta. A hó sűrűbben esett. A járókelők mit sem sejtettek abból, mi zajlott az imént.
Eszébe jutott az apja. A fotelben ült, pipázott titokban, és azt mondta: „Márk nem rossz ember. Csak gyenge. A baj az anyjával van. Egész életében kapaszkodott belé. Vigyázz vele, kislányom.”
Akkor túlzásnak hitte. Azt gondolta, a szeretet mindent megold. Márk megígérte, hogy határt húz. Esküdözött, hogy külön életet élnek majd. Most pedig az anyja a munkahelyén alázta meg.
A kezdetek jutottak eszébe. Egy szakkiállításon találkoztak. Márk figyelmes volt, választékosan beszélt, udvarolt. Az anyját „nehéz természetnek” nevezte, de Eszter ezt akkor még meghatónak látta. A lagzit az apja fizette. Mónika akkor még mézes-mázos volt, de a tekintete számító.
Először bérelt lakásban éltek. Mónika naponta megjelent: étellel, tanácsokkal, kritikákkal. Márk mindig azt mondta: „Csak segíteni akar.” Később az apa lakást ajándékozott nekik. Mónika rövid időn belül beköltözött. „Három szoba van, én meg egyedül vagyok” – mondta. Márk nem tiltakozott.
A közös élet lassan fullasztóvá vált. Mónika mindenbe beleszólt. Hogyan főz, mit vesz fel, mikor ér haza. Eszter a munkába menekült. Minél jobban beletanult a cég vezetésébe, annál ingerültebb lett az anyósa.
– Férfinak képzeled magad? – sziszegte gyakran. – A nő otthon szül, nem irodában ül.
A telefon rezgése szakította félbe az emlékeit. Márk hívta.
– Igen? – szólt bele.
– Mit műveltél anyámmal? – hangja hűvös volt.
Eszter hitetlenkedve hallgatta.
– Ő rontott be a tárgyalásra. Sértegetett.
– Azt mondta, megaláztad. Gondolkodnunk kell a jövőnkről.
– Most? Amikor apám alig egy hónapja halt meg?
– Este megyek a holmimért. Egy ideig anyánál leszek. És… a vagyonmegosztásról is lépünk.
A vonal megszakadt. Eszter sokáig állt mozdulatlanul.
Az apja székébe ült. Még érezte rajta a bőr és a dohány illatát. Mintha hallotta volna: „Ne add fel.” De most először nem tudott hinni benne.
Nem emlékezett, hogyan ért haza. A lakás csendje szinte fájt. A konyhaasztalon ott állt Márk reggeli kávéscsészéje. Mindig otthagyta. „Majd anya elmosogat” – mondta gyakran.
Eszter a falhoz vágta a csészét. A porcelán darabokra tört. Letérdelt, összeszedte a szilánkokat. Az egyik felsértette az ujját. A vércsepp lassan gördült végig a bőrén. Ekkor elsírta magát.
Felidézte, milyen boldogan rendezték be ezt a lakást. A függönyöket, a könyveket, a közös táncot a konyhában. Aztán Mónika kritikáit, az átragasztott tapétát, az örökös beavatkozást. Márk mindig hallgatott.
A csengő hangja riasztotta fel. Az ajtóban Levente állt, a testvére. Sáros cipő, kopott kabát, kezében egy bevásárlószatyor.
– Gondoltam, hozok valamit enni – mondta, és már bent is volt.
Meglátta a vörös szemeket, a szemetesben a törött csészét. Szó nélkül átölelte.
– Hallottam, mi történt – mondta halkan. – Az egész iroda erről beszél.
– Márk elmegy – felelte Eszter fáradtan. – Válni akar.
Levente füttyentett, majd leült.
– Az anyja felmérte a terepet. Azt hiszik, most könnyű préda vagy.
– Csak azt szeretném, ha vége lenne – suttogta Eszter.
– Nem lesz – rázta meg a fejét Levente. – Most kezdődik igazán.
Kipakolta a hozott ételt. Leültek a konyhában, csendben ettek. Levente nem faggatta. Tudta, hogy majd akkor beszél, ha készen áll rá.
Egy idő után azonban mégis megszólalt, komoly arccal, és halkan megkérdezte:
– Eszter… mondd csak, láttad mostanában apát? Úgy értem, még azelőtt, hogy kórházba került?