A folyosón elhalt a sarkak kopogása, Levente zihálása is lassan csillapodott. A közjegyző még egyszer sóhajtott, együttérző pillantást vetett Eszterre.
– Nem könnyű, kislányom – mondta halkan. – Édesapádat régóta ismertem. Okos ember volt, és előrelátó. Tarts ki.
Eszter csak bólintott. Lehajolt a földre hullott iratokért, gondosan egymásra rendezte őket. Az apja levelét a mellkasához szorította, mintha attól félne, hogy ha elengedi, végleg elveszíti az utolsó kapaszkodót is.
Amikor kiléptek az utcára, a hó sűrűbben esett, mint korábban. A nagy, vizes pelyhek beleakadtak a hajukba, ráolvadtak a kabátjukra. Levente rágyújtott – pedig Eszter előtt ritkán tette.
– Ne haragudj – szólalt meg, miközben a füstöt a szürke ég felé fújta. – Elragadtattam magam.
– Nem tettél semmi rosszat – karolt belé Eszter. – Megvédtél. Apa büszke lenne rád.
Levente elhallgatott, nyelt egyet.
– Hogy látta előre mindezt? Mintha tudta volna, mi jön.
– Tudta – felelte Eszter csendesen. – Csak nem mindig mondta ki hangosan.
Beültek az autóba. A motor felmorajlott, de Levente még percekig nem indult el. A szélvédőn vastagodó hótakarót nézte.
– Mihez kezdünk most? – kérdezte végül.
– Dolgozunk – vágta rá Eszter. – Talpra állítjuk a céget, befejezzük a projekteket, fizetést adunk az embereknek. Élünk tovább.
– És Márk? Ők nem fognak békén hagyni.
– Nem – ismerte el Eszter. – De most már van mivel szembenéznünk velük. Itt van apa akarata… és mi ketten.
Ekkor villant fel a telefonja. Üzenet érkezett Erikától, a régi főkönyvelőtől, aki még Gáborral kezdte a kilencvenes években.
„Eszter, nagyon nyugtalan vagyok. Kérem, holnap jöjjön be korán, még mindenki előtt. A férje tegnap itt volt, a tavalyi pénzügyi anyagokat követelte. Nem adtam oda, mondtam, hogy csak az ön engedélyével tehetem. Kiabált, fenyegetőzött. És találtam valamit a kimutatásokban. Telefonon nem mondhatom. Kérem, jöjjön.”
Eszter kétszer is átolvasta, majd Levente felé nyújtotta a készüléket.
– Nézd.
Levente füttyentett.
– Ez meg mi a csoda?
– Holnap kiderül – felelte Eszter, és a hóesést figyelte. – De nem lesz jó hír, érzem.
Az autó végül elindult, áttörte a fehér fátylat. Este, az üres lakás és az emlékek várták őket – egy apa, aki mindenre gondolt, mégsem tudta megóvni őket attól, hogy a legközelebbi emberek árulják el.
Másnap Eszter még sötétben érkezett az irodába. A város csak ébredezett, néhány autó suhant el a rakparton, a takarítók lapátolták a friss havat. Az emelet csendes volt. Felkapcsolta a villanyt a saját szobájában, és érezte, hogy a szíve a torkában dobog.
Erika már bent ült a nagyterem sarkában. Összegörnyedve szorongatta a szemüvegét. Amint meglátta Esztert, felállt.
– Köszönöm, hogy ilyen korán jött – suttogta, és körbenézett, mintha attól tartana, valaki hallgatózik. – Egész éjjel nem aludtam.
– Mondja el nyugodtan – invitálta be Eszter a saját irodájába. – Üljön le.
– Tegnap, amikor a férje itt volt… már akkor gyanús volt – kezdte Erika. – A tavalyi beszámolókat követelte. Azt mondta, joga van hozzá. Amikor nemet mondtam, ordítani kezdett, hogy ő itt a főnök. Végül biztonságiakat kellett hívnom.
Eszter arca megfeszült.
– Elment?
– Igen, de azzal, hogy ezt még megbánjuk. Utána elővettem azokat az iratokat, amiket keresett. És találtam valamit.
A táskájából egy vastag, madzaggal átkötött dossziét húzott elő. Reszkető kézzel lapozta fel.
– Nézze ezeket az utalásokat. Augusztusban, fél éve. Először kétszázezer forint, aztán háromszázezer, majd újabb összegek. Összesen közel egymillió. Olyan cégeknek mentek, amelyek egy hónappal később megszűntek.
Eszternek elhomályosult a tekintete, de összeszedte magát.
– Az aláírás?
– Az édesapjáé – mondta Erika. – De azon a napon, amikor az első utalás történt, Gábor kórházban feküdt magas vérnyomással. Beszéltem vele akkor. Nem intézett volna ilyen kifizetéseket.
Eszter megdermedt.
– Azt akarja mondani…
– Hogy hamisítás történt – felelte a könyvelő határozottan. – Nem vagyok grafológus, de valami nagyon nem stimmel. Ez bűncselekmény, ráadásul nagy összegben.
Egymillió forint. A cég számára hatalmas pénz. Eszter gondolatai azonnal Márkhoz vezettek: hozzáférése volt a számlákhoz, tudta, mikor van az apja kórházban.
– Köszönöm, Erika – mondta végül. – Most már értem.
Amint a könyvelő kiment, Eszter felhívta Leventét. Negyven perc múlva a férfi már ott állt előtte, gyűrött ingben.
– Ez Márk műve? – kérdezte, miután végigolvasta a papírokat.
– Minden jel erre utal.
– Rendőrségre kell mennünk.
– Előbb beszélek vele.
Levente vonakodva, de eleget tett a kérésének. Felhívta Márkot, sürgős megbeszélésre hivatkozva.
Márk magabiztosan lépett be az irodába.
– Mi az? – vigyorgott. – Meggondoltad magad a lakás ügyében?
– Ülj le – mondta Eszter higgadtan.
A férfi lehuppant, de a szeme idegesen járt a papírokon.
Eszter elé tolta az egyik kimutatást.
– Ismerős?
Márk arca előbb elsápadt, majd vörös lett.
– Ez micsoda?
– Egymillió forint, apám aláírásával. Azon a napon, amikor kórházban feküdt.
Csend.
– Te loptál a cégtől – folytatta Eszter. – A saját apósodtól.
– Nem igaz! – pattant fel Márk. – Ő írta alá! Bizonyítsd be az ellenkezőjét!
– Lesz bizonyíték – felelte Eszter nyugodtan. – De előbb hallani akarom tőled.
Hosszú percekig tartó némaság után Márk végül lehunyta a szemét.
– Igen – suttogta. – Én voltam.
Levente megmozdult, de Eszter felemelte a kezét.
– Miért?
Márk keserűen felnevetett.
– Mert az apád sosem tekintett partnernek. Csak alkalmazottnak. Anyám meg azt mondta, gondoskodnom kell magamról, mielőtt ti kidobtok.
– És ezért megkárosítottad?
– Gyenge voltam – tört ki belőle. – Mindig anyám döntött helyettem.
Eszterben egyszerre volt harag és szánalom.
– Mit képzelsz, mi lesz most?
– Ne jelents fel – könyörgött, térdre rogyva. – Visszafizetem!
Ekkor kivágódott az ajtó. Mónika állt ott – smink nélkül, megtörten, kezében egy régi fényképalbummal és egy borítékkal.
– Tudok mindenről – mondta halkan.
Leült, kinyitotta az albumot: régi, szegénységet idéző képek, fiatal anya, kisgyerek.
– A nyomorból jöttem – mesélte. – Mindig attól féltem, hogy újra ott kötök ki. A fiamnak mindent meg akartam adni. Rosszul.
A borítékot az asztalra tette.
– Kétszázezer forint. Minden megtakarításom. Nem elég, tudom. De segítek visszafizetni. Csak ne tedd tönkre.
Márk zokogott. Eszter szíve összeszorult, de a fáradtság erősebb volt benne, mint a düh.
– Vigye el a pénzt – mondta végül. – Nem kérem.
– Akkor…?
– Nem teszek feljelentést. De holnap aláírod, hogy semmire nem tartasz igényt. A lakás, az autó, a cég az enyém. És eltűntök az életemből.
Márk hitetlenkedve nézett rá.
– Komolyan?
– Igen. De ha még egyszer zaklatni próbáltok, azonnal a rendőrséghez fordulok.
Mónika némán bólintott. Az ajtóból még visszanézett.
– Ha egyszer meg tudsz bocsátani…
Eszter nem felelt.
Amikor kettesben maradtak Leventével, a férfi átölelte.
– Biztos vagy benne?
– Nem – suttogta Eszter. – Csak abban, hogy vége.
Az ablakhoz lépett. A hó még mindig sűrűn hullott, és a fehérségben két alak távolodott – egy meggörnyedt asszony és a fia.
Az ajtó csukódása után ismét csönd telepedett az irodára. Eszter az üveghez lépett, és nézte, ahogy a hópelyhek lassan betakarják a várost, mintha tiszta lappal akarnák kezdeni mindazt, ami még előttük áll.