— …akkor pontosan mit mondtál? — fejezte be Eszter halkan.
Márk homloka ráncokba szaladt, mintha láthatatlan menekülőutat keresne.
— Azt… hogy legalább szólhattál volna előre, hogy sajtó is lesz ott.
— És amikor megnyitottam a saját műhelyemet? Arra emlékszel?
— Én csak attól tartottam, hogy túl nagy terhet veszel a nyakadba — motyogta.
— Nem. Azt vágtad a fejemhez, hogy még meg fogom bánni, amiért nem rád hallgattam. De egyetlen alkalommal sem — érted, egyszer sem — mondtad ki, hogy büszke vagy rám.
— De hát próbáld megérteni… — kezdte idegesen, majd kibukott belőle: — Egy férfinak nem könnyű, ha a felesége sikeresebb nála! Ez nincs rendjén. A családban a férfi a támasz, a fő kereső. Nekem kellene erősnek és irányítónak lennem. Te pedig… melletted nevetségessé válok.
Eszter lassan hátradőlt. Mintha egy régóta zárt ajtó tárult volna ki előtte.
— Érdekes módon most megkönnyebbültem — mondta csendesen. — Végre kimondtad. Te olyan nőt szeretnél, aki beilleszkedik az anyádék világába. Aki szó nélkül főz, mos, és soha nem lép ki a háttérből. Én nem ilyen vagyok, Márk. És nem is fogok átalakulni valaki mássá.
A férfi úgy bámulta, mintha most látná először. Eszter felállt, az ablakhoz ment. A kert fái alkonyatkor sötét kontúrokként rajzolódtak ki — az a kert, amelyet saját elképzelései szerint álmodott újra.
— A szüleid jelenleg az én házamban laknak — szólalt meg anélkül, hogy hátrafordult volna. — Kérlek, csomagoljatok össze, és keressetek magatoknak szállást. Hotel vagy albérlet, mindegy. Az ünnepek után beadom a válópert.
— Ezt nem teheted! Idős emberekről beszélünk! — csattant fel Márk.
— De igen. Ez a ház a nagymamám öröksége, és a felújítást a saját pénzemből fizettem. Jogom van eldönteni, ki marad itt.
Márk felugrott.
— Nekem is közöm van ehhez az otthonhoz!
— Nincs házassági szerződésünk, viszont minden számlát, minden engedélyt gondosan eltettem. Ne csináljunk felesleges jelenetet. Három órátok van.
Erzsébet a fiától értesült, és kopogás nélkül rontott be a dolgozószobába.
— Hogy képzeled ezt? Meghívsz minket, aztán utcára teszel?
— Nem hívtam meg önöket — felelte Eszter higgadtan, miközben iratokat rendezett egy mappába. — Nem adtam hozzájárulást ehhez a látogatáshoz.
— Hálátlan teremtés! Mindig tudtam, hogy nem vagy méltó a fiamhoz!
— Ebben talán egyetértünk. Nem illünk egymáshoz. De ez nem kötelez arra, hogy feladjam önmagam.
Az asszony arca vörösbe borult.
— Meglátod, egyetlen rendes férfi sem fog elviselni egy ilyen karrierhajhász nőt! Egyedül maradsz ebben a túlméretezett házban!
— Elképzelhető — válaszolta nyugodtan. — Most viszont dolgom van.
Két órával később csend telepedett az épületre. Eszter végigment a helyiségeken, kitárta az ablakokat, és hagyta, hogy a hideg esti levegő átjárja a falakat. A hálóban néhány ottfelejtett ing hevert; gondosan összehajtotta őket, és az előszobában hagyta.
Késő este üzenet érkezett egy ismeretlen számról.
„Eszter, Nóra vagyok, Márk húga. Anyánk megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek veled, de muszáj megírnom: igazad van. Nálunk mindenkit ugyanarra a mintára nevelnek. A nőket csendre és alárendeltségre, a férfiakat uralkodásra. Én sem bírtam tovább, elköltöztem egy másik városba. Te vagy az első, aki nemet mondott a bátyámnak. Kívánom, hogy találd meg a saját boldogságodat.”
Eszter kétszer is végigolvasta a sorokat. Aztán töltött magának egy pohár bort, és hangtalanul koccintott — Nórára, önmagára, és minden nőre, aki egyszer képes volt kimondani: elég.
Odakint lassan hullani kezdett a hó. Előtte ott állt egy teljes esztendő. És egy új élet — amely végre csak az övé volt.