A fiatal gyakornok, Gergő félig már fel is pattant a székéből, de Eszter egy alig észrevehető kézmozdulattal visszatartotta. Lassan kiegyenesedett, lehajolt a földre hullott ceruzákért, egyenként összeszedte őket, majd higgadt, szinte kimért hangon megszólalt:
— Hagyd el a műhelyemet, Márk. Este otthon megbeszéljük.
— Te most utasítgatsz engem? — horkant fel a férfi.
— Ez az én munkahelyem. Ha nem mész el azonnal, kénytelen leszek szólni a biztonsági szolgálatnak.
Márk megvető pillantást vetett rá, aztán sarkon fordult, és akkora lendülettel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az üveg is megremegett. A helyiségben dermedt csönd maradt utána.
— Eszter… talán jó lenne, ha kivennél pár nap szabadságot — jegyezte meg óvatosan Gergő.
— Nem lehet — felelte, és visszaült a terveihez. Csak a finoman remegő ujja árulta el, milyen feszültség dolgozik benne. — Szorít az idő.
Aznap este mégis úgy döntött, hazaszalad néhány melegebb ruháért. A decemberi hideg csontig hatolt, és a műhelyben sem volt elég a fűtés. Abban bízott, hogy észrevétlenül felosonhat a lakásba, de ahogy a lépcsőházban felfelé lépkedett, beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. A nappali ajtaja résnyire nyitva állt, és Erzsébet hangja élesen kihallatszott.
— Számtalanszor mondtam már: egy ilyen asszony mellett nem leszel boldog. Túlságosan önfejű, túlságosan törtető. Hallod, hogyan beszél veled? Ideje lenne helyretenni a dolgokat, mielőtt végképp kicsúszik a kezedből az irányítás.
— Anya… csak feszült most a munka miatt — próbálkozott Márk bizonytalanul.
— Munka? — csattant fel Erzsébet. — Egy rendes feleség nem a karrierjét teszi az első helyre. Apád mindig tudta, hogy otthon meleg vacsora és béke várja. Téged mi fogad? Üres lakás és egy nő, aki egy szintre képzeli magát veled!
— Más világot élünk, anya.
— A világ változhat, de a férfi férfi marad! Látom rajtad, hogy szenvedsz. Az ő sikerei elnyomnak, kisebbnek érzed magad mellette. Ez így nincs rendben.
Eszter szinte visszafojtott lélegzettel várta, hogy Márk ellentmondjon, hogy legalább egy szóval kiálljon mellette. A nappaliban azonban csend lett. Hosszú, nyomasztó hallgatás.
— Talán… van benne igazság, amit mondasz — szólalt meg végül Márk. — Régebben más volt. Most meg ez a vállalkozás, az állandó projektek… mintha kicserélték volna.
— Nem kicserélték, csak végre megmutatta, milyen valójában! Válj el, fiam. Amíg nincs gyerek, könnyebb. Találsz majd egy tisztességes lányt, aki tudja, hol a helye.
Eszter hangtalanul fordult vissza, lement a lépcsőn, és kilépett az utcára. A metsző hideg levegő szinte felsértette a tüdejét, mégis józanítóan hatott. Beszállt az autójába, és hosszú percekig csak ült mozdulatlanul, a ház ablakait figyelve — azt az otthont, amelyet ő maga újított fel szinte a romokból.
Az utolsó kétségei abban a pillanatban foszlottak szét, amikor Márk hallgatott. Nem védte meg. Nem tiltakozott. Hallgatásával jóváhagyta az egészet.
Két nappal később, miután a negyvenmilliós projekt bemutatója kiemelkedő sikert aratott, Eszter hazament. Erzsébet látványosan elfordította a fejét, még csak nem is köszönt. Márk az előszobában várta.
— Végre megjöttél. Beszélnünk kell.
A dolgozószobába mentek — abba a helyiségbe, ahol Eszter egykor éjszakákon át rajzolt és számolt. Márk gondolkodás nélkül az ő székébe telepedett. Korábban talán fel sem tűnt volna neki ez az apró gesztus, most azonban világos üzenetet hordozott.
— Remélem, átgondoltad a dolgokat, és kész vagy bocsánatot kérni anyámtól — kezdte a férfi.
Eszter leült vele szemben. Meglepő módon nem érzett haragot. Csak kimerültséget és jeges tisztánlátást.
— Márk, mondd meg őszintén: örültél valaha az eredményeimnek? Vagy inkább fenyegetésként élted meg őket?
— Ez nevetséges kérdés.
— Nem az. Amikor megkaptam a díjat a műemlék épület felújításáért, valóban büszke voltál rám, vagy akkor is úgy érezted, hogy ez rólad vesz el valamit?