Márk arca megkeményedett, mintha egyetlen pillanat alatt kővé dermedt volna. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék hangosan hátracsúszott a parkettán.
— Ezerszer elmondtam már, nem vállalhatok el akármit! Olyan állás kell, ami a tapasztalatomhoz illik. Te pedig… egyszerűen csak magadra gondolsz!
A dolgozószoba ajtaja nagy csattanással zárult be mögötte. Eszter mozdulatlanul állt a nappali közepén. Abban a térben, amelyet aprólékos munkával alakított át: ő választotta a falak tompa árnyalatát, a régi stílusú kapcsolókat, a bútorok vonalát. Valaha büszke volt rá, hogy sikerült visszaadnia a ház méltóságát. Most azonban úgy érezte, két hétre ostrom alá kerül majd, amikor Erzsébet beköltözik.
Este elővette a laptopját, összerendezte a tervrajzokat, jegyzeteket, szerződéseket, és mindent belegyömöszölt egy nagyméretű táskába. Márk az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
— Most komolyan? Beülsz valami kávézóba dolgozni? Ne csinálj jelenetet. Anya csak holnap este érkezik.
— Petrához megyek néhány napra — felelte higgadtan. — Szükségem van nyugalomra a prezentáció előtt.
Petra nem csupán kolléga volt. Öt év közös munka az irodában barátsággá érlelte a kapcsolatukat. Ő volt az egyetlen, aki habozás nélkül Eszter mellé állt, amikor saját stúdió alapítására szánta el magát.
— Petrához? — Márk gyanakodva felvonta a szemöldökét. — Ahhoz a nőhöz, aki folyton telebeszéli a fejed mindenféle modern eszmékkel?
— Egy elismert tervezőről beszélsz, aki pontosan tudja, mennyit jelent nekem a munkám.
— Tehát szerinted én nem tudom?
Eszter lassan behúzta a táska cipzárját.
— Két hétre idehívtad a szüleidet az én otthonomba anélkül, hogy egyetlen szót szóltál volna róla. Pont akkor, amikor a legfontosabb bemutatómra készülök. És te még kérdezed, miért érzem úgy, hogy nem értesz meg?
Petra kis lakását friss kávé és sütemény illata lengte be. A barátnő kérdések nélkül ölelte át Esztert, majd leültette az asztalhoz, amelyen magazinok, minták és tervlapok hevertek.
— Hallgatlak — mondta egyszerűen.
Eszterből dőlni kezdtek a szavak. Nem csupán a legutóbbi veszekedést mesélte el, hanem mindazt, ami hónapok óta nyomta a lelkét. A csípős megjegyzéseket, amikor új megbízást kapott: „Most már túl magasra kerültél, hogy észrevedd a hétköznapi embereket.” A sértődött jelenetet, amikor egy szakmai folyóirat közölte a családi ház tervét: „Szólhattál volna a fotózásról, legalább felveszek egy rendes inget.” És azt a pillanatot is, amikor Erzsébet vendégek előtt kijelentette: „Egy rendes asszony nem kereshet többet a férjénél, mert azzal megalázza.”
— Tudod, mi fáj igazán? — nézett rá Eszter a kulturális központ látványterveire. — Mindig büszke voltam rá, hogy a saját erőmből jutottam előre. Otthon viszont minden siker után lelkiismeret-furdalásom van, mintha valami rosszat tettem volna.
Másnap a műhelyben az utolsó simításokat végezte a prezentáción. A csapat csendben dolgozott körülötte. Hirtelen kivágódott az ajtó. Márk lépett be, kopogás nélkül, arca indulattól kipirulva.
— Azonnal hazajössz! — csattant fel köszönés helyett. — Anya mélységesen megsértődött. Így tiszteled az idősebbeket?
Eszter lassan felemelte a tekintetét a rajzokról. Két munkatársa zavartan a monitorára meredt, mintha semmit sem hallana.
— Menjünk be a tárgyalóba, és beszéljük meg nyugodtan — javasolta halkan.
— Szó sem lehet róla! Összepakolsz, és hazajössz bocsánatot kérni!
— Dolgozom. Holnapután mutatom be a negyvenmilliós projektet.
— Nem érdekel a projekted! — vágott az asztalra, mire a ceruzák szanaszét gurultak a padlón. — A feleségem vagy. Az a dolgod, hogy otthon légy, amikor a szüleim megérkeznek!
A műhely levegője megfagyott, és minden tekintet rájuk szegeződött, miközben a feszültség egyre elviselhetetlenebbé vált.