— És akkor mi van azzal, hogy a ház a te neveden van? — csattant fel Márk. — Összepakolsz, hazamész, és bocsánatot kérsz anyámtól. Azonnal!
A hatalmas nappaliban álltak, abban a századfordulós villában, amely Eszterre maradt a nagymamája után. Márk ideges mozdulattal az asztalra hajította a telefonján megnyitott elektronikus jegyeket. A decemberi nap halvány fénye beszűrődött a magas ablakokon, végigsiklott a frissen restaurált stukkókon — azon a munkán, amelybe Eszter hónapokat ölt.
— Már úton vannak — közölte ellentmondást nem tűrően, tekintetét le sem véve a kijelzőről. — Szilveszterre érkeznek a szüleim. Két hétig itt lesznek, úgyhogy majd alkalmazkodunk.
Eszter mozdulatlanná dermedt. A kezében tartott csésze forró porcelánja szinte perzselte az ujjait, de fel sem fogta.
— Tessék? Meghívtad őket ide két teljes hétre… anélkül, hogy egyetlen szót is szóltál volna nekem?
Márk csak legyintett, mintha jelentéktelen apróságról volna szó.
— Ugyan már, mit kell ezen ragozni? A család az család. Anyu régóta látni akarta, hogyan sikerült… átszabnod ezt a helyet.
Az „átszabnod” szóban alig leplezett él csillant. Eszter gyomrában lassan gyűlt a feszültség.
A csészét határozott mozdulattal tette le, a kávé kilöttyent, sötét foltot hagyva a fán. Márk rosszalló pillantást vetett rá.
— Vigyázz már! Ez egy értékes, régi darab!
— Amit én hoztam rendbe a saját kezemmel — felelte halkan Eszter.
A férfi azonban már újra a telefonját böngészte.
Három esztendővel korábban, a nagymama halála után Eszter örökölte az egykor elegáns, ám addigra erősen leromlott állapotú villát. A környezete őrültségnek tartotta, hogy pénzt és energiát nem kímélve belevág a felújításba. Ő viszont, fiatal építészként, csillogó szemmel látta meg a repedezett falak mögött a lehetőséget.
Az összes megtakarítását ráköltötte, kölcsönt vett fel, és még hétvégente is a mesterekkel együtt dolgozott. Márk akkoriban közömbösen vállat vont — neki megfelelt a bérelt lakás kényelme. Amikor azonban a ház új életre kelt, gondolkodás nélkül költözött be, és a baráti társaság előtt már úgy beszélt róla, mint közös sikerükről: „mi” mentettük meg a családi otthont.
— Anyád úgyis mindent kifogásolni fog — próbált érvelni Eszter. — Emlékszel, legutóbb egy teljes órán át fejtegette, hogy a hálóban a kék függöny ízléstelen?
— Ő csak törődik velünk. Mindig a javunkat akarja — vágta rá Márk.
Erzsébet valóban mindig „a legjobbat” kívánta. Szerinte pontos elképzelés létezett arról, milyen is egy megfelelő feleség: szelíd, alkalmazkodó, és minden ambíciótól mentes. Márk családjában a kimondatlan szabály egyszerű volt: a férfi keresi a pénzt, a nő vezeti a háztartást. Eszter saját tervezőirodája Erzsébet szemében sértésnek számított.
— Öt nap múlva bemutatom a kulturális központ terveit — mondta Eszter, utolsó próbálkozásként. — Ez a műhelyem eddigi legfontosabb munkája. Nyugalomra és összpontosításra van szükségem.
Márk végre félretette a készüléket, és ingerülten fordult felé.
— Már megint a karriered az első? Anyának igaza van: teljesen háttérbe szorítottad a családot. Régebben a nők megoldották a vendéglátást is, a háztartást is.
— Régebben a nők nem terveztek középületeket, és nem tartották el a férjüket, miközben az hónapok óta a „hozzá méltó” állást keresi — bukott ki Eszterből a mondat, mielőtt visszanyelhette volna.
A levegő megfeszült közöttük, és Márk arca egyetlen pillanat alatt elsötétült.