Gábor szája még mindig nyitva maradt, akár egy partra vetett halé.
– De hát hogy… – nyögte ki végül. – Honnan van neki… Hiszen a piacon árult, egy fillérje sem volt…
– Igen, árult – felelte Mária higgadtan. – És nagyon helyesen tette. Aki képes dolgozni kézzel és ésszel, az előbb-utóbb talpra áll. Nem úgy, mint az, aki másokat használ ki, és idegen okmányokkal vesz fel hiteleket.
Gábor arca krétaszínűvé vált. Nem egyszerűen elsápadt – teljesen kifehéredett.
– Fogalmam sincs, miről beszél – hebegte, de a hangja elvékonyodott.
– Dehogynem tudja – vágott közbe Mária. – Mielőtt bárkivel üzletet kötök, utánanézek a múltjának. Az ön múltját, Gábor, alaposan megismertem. A kölcsönöket is. Az aláírásokat is. Azt is, hogyan próbált kibújni a tartozások alól.
A táskájából előhúzott egy papírt, és felé nyújtotta.
– Tessék. Egy másolat. Ismerős?
Gábor átvette, végigfuttatta rajta a tekintetét. Az arca hamuszürkére vált.
– Ez… honnan…? – suttogta.
– Vannak embereim – mosolyodott el Mária. – Most pedig figyeljen rám nagyon jól. Júlia mostantól velem dolgozik. Ha megtudom, hogy akár egyetlen szóval is fenyegeti, vagy csak hozzáér, ezek az iratok a megfelelő helyre kerülnek. És nem csak ezek. Van még bőven érdekesség a dossziéban. Világos voltam?
Gábor nem felelt. Hol a papírt bámulta, hol rám nézett, majd ismét Máriára.
– Most pedig távozzon – mondta Mária tárgyilagosan. – Nem akarom többé itt látni. Se itt, se Júlia közelében. Mehet.
Még állt egy pillanatig, aztán hirtelen megfordult, és szinte futva indult el a tömegben. A hosszú kabátját cibálta a szél.
Utána néztem, és alig hittem a szememnek. Futott. Az a férfi, aki mindig magabiztosnak és legyőzhetetlennek mutatta magát, most egy idős piaci asszony elől menekült.
– Köszönöm – sóhajtottam, amikor Máriára pillantottam. – El sem tudja képzelni…
– Dehogynem – szakított félbe. – Mondtam már, én is átéltem hasonlót. Csak nekem nem volt, aki megvédjen. Magamnak kellett intéznem mindent.
Igazított a kabátján, majd végigmért.
– Büszke lehet magára, Júlia. Jól tartotta magát. Szándékosan nem szóltam közbe az elején. Látni akartam, hogyan reagál. Nem tört meg.
A szemem ismét megtelt könnyel. Már megint. Vajon hányszor lehet még sírni?
– Menjünk be a raktárba – javasolta. – Ott melegebb van. Iszunk egy teát, és beszélünk a tervekről.
Bólintottam, összepakoltam a sapkákat, és követtem. Az ajtóból még visszanéztem.
Körülbelül ötven méterre, a tömeg szélén ott állt Gábor. Nem dühösen, nem fölényesen – inkább tanácstalanul. Mint aki most fogta fel, hogy nagyot veszített.
Elfordultam, és beléptem a helyiségbe.
Bent kellemes meleg fogadott. Erős tea illata keveredett a régi faládák fanyar szagával, mégis otthonos volt. Mária leült egy kopott székre, én egy sámlira vele szemben. Egy billegő kis szekrénykén két bögre gőzölgött.
– Igyon – tolta felém az egyiket. – Melegedjen át. És figyeljen.
Tenyeremmel körbefogtam a csészét. A kezem még remegett, de már nem a hidegtől.
– Ne foglalkozzon vele – intett az ajtó felé. – Az ilyen ember saját magát bünteti meg. Néha keményebben, mint bármelyik bíróság.
– Nem félek tőle – mondtam, és meglepődtem, mert igaz volt. – Régen féltem. Amikor szétmentünk, amikor rám terhelte az adósságait, éjszakánként nem aludtam. Csak azt kérdezgettem magamtól: hogyan tehette? Miért? Most… semmit sem érzek.
– Ez jó jel – biccentett. – Azt jelenti, hogy elengedte. Ha már nincs benne, kezdődhet az új fejezet.
Kortyolt a teából, majd folytatta:
– Nem csupán a volt férje miatt jöttem ma. Üzleti ügyben is.
Felpillantottam.
– Az új év után, ahogy megbeszéltük, jöjjön be az irodába. Megismeri a csapatot, megnézi a műhelyt, egyeztetünk a modellekről. De van valami, amit tisztáznunk kell.
Komolyan nézett rám.
– Amit kínálok, nem szívesség. Kemény munka. Lesznek hosszú esték, felelősség, döntések. Nem adok részesedést akárkinek. Csak annak, aki rászolgál.
– Tudom – feleltem halkan. – Készen állok.
– Tudom, hogy készen áll – mosolyodott el. – Egy hete figyelem. Ahogy az emberekkel beszél, ahogy a munkájához viszonyul. Maga valódi. Ma már ritka az ilyen.
A táskájából egy borítékot vett elő, és átnyújtotta.
– Előleg. A jövőbeli tervekre. Hogy nyugodtan ünnepelhessen, örömet szerezzen a kislányának, segítsen az édesanyjának. Ez nem kölcsön – a munkája ellenértéke.
Belekukkantottam. Az összeg több volt, mint amit fél év alatt kerestem.
– Nem is tudom, hogyan…
– Ne köszönje – intett le. – Dolgozzon jól. Az lesz a hála.
Kis szünet után hozzátette:
– A volt férje korábban megkeresett együttműködési ajánlattal. Szerette volna, ha az áruját a boltjaimban áruljuk. Már akkor sem mondtam igent. Nem maga miatt – akkor még nem ismertem. Egyszerűen nem volt szimpatikus. Most pedig, hogy láttam az iratokat, végképp nem lesz üzlet.
Bólintottam. Rég nem éreztem ilyen nyugalmat.
Még beszélgettünk a tervekről, terjeszkedésről, új kollekciókról. Aztán elköszönt, én pedig visszatértem a pulthoz. A piac lassan kiürült. Az órám fél hatot mutatott.
Pakolni kezdtem, amikor észrevettem őt. Nem ment el. Tíz méterre állt, és várt.
Megdermedtem. Közelebb lépett.
– Júlia – mondta halkan. – Beszélnünk kell.
– Nincs miről – feleltem, és tovább rendeztem a dobozokat.
– De igen. Kérlek… bocsáss meg. Akkor is, ma is elragadtattam magam.
Ránéztem. A korábbi gőg eltűnt. Fáradtnak, megtörtnek látszott.
– Mi történt? – csúszott ki belőlem.
– Viktória elment – felelte. – Tegnap összepakolt. Azt mondta, elege van a problémáimból.
Hallgattam.
– Ráadásul az a szerződés is kútba esett – folytatta. – Nagyon számítottam rá. És tudom, hogy közöd van hozzá.
– Nincs – válaszoltam nyugodtan. – Mária maga dönt.
– De beszéltél vele! Júlia, kérlek, segíts. Ha nem jön össze az a megállapodás, nagy bajban leszek.
Ahogy beszélt, már nem azt a férfit láttam, aki pár napja még megalázott. Csak egy kapkodó, kétségbeesett embert.
– Segíts – ismételte. – Lilla miatt is. Fizetem majd rendesen a tartásdíjat, ígérem.
Lilla neve hallatán megkeményedtem. Az a gyerek, akit alig látogatott, akinek tavaly egy képeslapot és pár száz forintot küldött.
A pultra pillantottam. Ott feküdt az angóra sapkám. A kezembe vettem.
– Tessék – nyújtottam felé. – Add oda Viktóriának. Vagy bárkinek, aki most melletted van. Ajándék tőlem.
Értetlenül nézett.
– És neked… – folytattam, a szemébe nézve – köszönöm.
– Köszönöd? – hökkent meg.
– Igen. Ha nem taszítasz bele akkor abba a gödörbe, ha nem hagysz ott adóssággal, talán sosem kezdek újra kötni. Nem állok ki ide. Nem találkozom Máriával. Szóval tulajdonképpen szerencsét hoztál.
Nem értette.
– Gúnyolódsz?
– Nem. Teljesen komolyan mondom. A szerződésről pedig… tudod a választ.
Felvettem a dobozt, és elindultam.
– Júlia! – kiáltott utánam. – És mi lesz velünk? Kezdhetnénk elölről. Megváltozom. Lilla miatt…
Ránéztem. Nem éreztem sem haragot, sem fájdalmat.
– Nem, Gábor – mondtam csendesen. – Nekem már más az utam. Menj haza.
Otthagytam. A piac kapujánál megálltam, mélyet lélegeztem a hideg levegőből. Fenyő és mandarin illata szállt a levegőben. Közel volt az ünnep.
Elővettem a gyűrött ötszázast, amit az első napon dobott a pultra. Kisimítottam, majd hagytam, hogy a szél kiragadja a kezemből.
Hazafelé indultam. Otthon anya és Lilla várt.
Lilla az ajtóban ugrott a nyakamba.
– Anya! Ugye veszünk nagy fát?
– A legnagyobbat – nevettem.
Anyám kérdőn nézett rám a konyhából.
– Minden rendben?
– Igen – feleltem. – Most már tényleg.
Éjjel, amikor a ház elcsendesedett, elővettem a füzetemet, és rajzolni kezdtem. Új minták, új formák születtek a papíron. A ceruza könnyedén siklott.
Odakint hullott a hó. Én pedig tudtam: nem csak remélem, hanem biztosan tudom, hogy minden rendbe jön.
Új lap nyílt az életemben.