– Akkor engedje meg, hogy még most vásároljak néhány darabot. A boltban dolgozó kolléganőimnek szánom ajándékba. Mondja, hány sapka van ma önnél összesen?
Zavarodottan végigpillantottam a pulton. Olyan tizenöt sapka lehetett kirakva, néhány pár kesztyű, és öt vastag, fonott mintás sál.
– Nem számoltam össze pontosan – vallottam be őszintén.
– Akkor vigyük el az összes sapkát – döntött Mária határozottan, miközben leemelte válláról a nagyméretű táskáját. – A fonott sálakat is kérem. Csomagolja be nyugodtan, nálam van a pénz.
Mintha nem is velem történne. Kivettem a legnagyobb zacskót, és elkezdtem belepakolni a holmikat. Az ujjaim enyhén remegtek. Az egész heti – sőt havi – bevétel egyetlen este alatt? Ilyen csak mesében van.
– Mennyivel tartozik? – kérdeztem, amikor mindent gondosan elrendeztem.
– Számolja ki maga – felelte halvány mosollyal. – Kíváncsi vagyok, mennyire bánik tisztességesen a számokkal.
Gyors fejszámolás. Tizenöt sapka, többségük ezer forint, kettő drágább, ezerkétszáz. A sálak darabja nyolcszáz. Újraszámoltam, hogy biztos legyek.
– Huszonegyezer-négyszáz forint – mondtam végül.
Mária elővette a pénztárcáját, pontosan leszámolta az összeget, majd még egy ezrest hozzátett.
– Ez a becsületéért jár – nyújtotta felém. – Meg azért, mert talpon maradt. Egy ilyen házasság után nem mindenki képes rá. Maga viszont igen. Egyedül.
Ahogy átvettem a bankókat, hirtelen forró könnyek csordultak végig az arcomon, a csípős hideg ellenére. Gyorsan elfordultam.
– Ugyan, ne sírjon – érintette meg a vállam gyengéden. – Minden rendben lesz. Látom magán.
– Ne haragudjon… – rekedt volt a hangom. – Nem is sejti, mit jelent ez nekem.
– Dehogynem sejtem – sóhajtott. – Harminc évvel ezelőtt én is hasonló helyzetben voltam. A férjem adósságokkal és egy kisgyerekkel hagyott magamra. Akkor még piac sem volt, a pályaudvaron árultam pogácsát.
Hitetlenkedve néztem rá. Ez a magabiztos, elegáns nő? Aki most prémkabátban áll előttem?
– Bizony, így volt – mosolyodott el. – Azért ismerem fel azokat, akikben ott a tartás. Segíteni nem szánalomból akarok, hanem mert tudom, mit jelent felállni a padlóról. Jöjjön az ünnepek után. Ne okozzon csalódást.
Elvette a csomagot, eligazította a kabátját.
– Köszönöm a teát – mondtam zavartan, bár a tea az övé volt.
– Én köszönöm a beszélgetést – felelte. – És még valami, Júlia… Az a férfi, aki az előbb itt járt és dobálózott a pénzzel… vissza fog jönni.
Megdermedtem.
– Honnan veszi?
– Ismerem a fajtáját – pillantott a folyosó irányába. – Az ilyenek mindig visszatérnek. Amikor látják, hogy nem ott maradt, ahol hagyták. Készüljön fel rá.
Biccentett, majd elindult kifelé. Sokáig néztem az egyenes tartását, ahogy a kabátja finoman hullámzott utána. Valóság volt ez, vagy csak képzelődtem?
A zsebemben lapuló pénz melegen simult a tenyerembe. Huszonkétezer-négyszáz forint. Több, mint amit két hónap alatt kerestem.
Le kellett ülnöm a sámlira, mert a térdem megingott. A pult szinte üresen tátongott. Néhány kesztyű és pár kevésbé kelendő darab maradt csupán.
„Ünnepek után… iroda… modellek…” – zakatolt a fejemben.
Aztán, mint egy hideg huzat: Gábor vissza fog jönni.
Az órára néztem. Fél öt. Hamarosan zár a piac. Ideje összepakolni, menni anyához, Lillához.
Ahogy a maradék árut dobozba raktam, az ujjaim egy puha anyagba ütköztek. Előhúztam. Az az angórasapka volt, amit Gábor gyűrögetett, és amit Mária is hosszan nézett. Nem vitte el.
Hirtelen megértettem. Nem véletlenül maradt itt. Ezt nem adhattam oda senkinek. Ez az enyém volt. Az, amit megaláztak, mégis megmaradt.
Felvettem, rá a másik sapkámra. Meleg volt és könnyű. Valami furcsa nyugalom öntött el.
A piac lassan zsongani kezdett, tolták a kocsikat, pakoltak. Már indultam volna, amikor megláttam őket.
Gábor és Viktória álltak nem messze. A nő egy másik standnál nézelődött, Gábor viszont egyenesen rám bámult. A tekintetében már nem volt gúny – inkább döbbent harag.
Biztosan látta, mi történt. A vásárlást. A pénzt.
Találkozott a pillantásunk. És akkor rájöttem: nem félek. Egyáltalán nem. Csak hideg kíváncsiság maradt bennem: vajon mi lesz a következő lépése?
Viktória megrántotta a karját, és elvezette. Beleolvadtak a tömegbe.
A pénzt szorítva a zsebemben arra gondoltam: köszönöm, Gábor. Ha akkor nem hagysz magamra, sosem állok ide. Sosem találkozom Máriával.
Néha a legmélyebb zuhanás ad lendületet az emelkedéshez.
A következő négy nap egyetlen hosszú, sűrű pillanatnak tűnt. A pénzt anyám rejtekhelyén tartottuk. Lilla új kabátot kapott. Én pedig féltem hinni, hogy mindez igaz.
A telefonom néma maradt.
Úgy döntöttem, dolgozom tovább. Karácsony előtt három nappal még lehetett keresni. Eszter kölcsönadott néhány darabot, hogy ne álljon üresen a pult, én pedig éjszakánként új mintákat találtam ki. Merészebb, különlegesebb fonásokat. Egy régi füzetbe jegyzeteltem őket.
Aznap enyhült a fagy, de a szél csontig hatolt. A közelgő ünnepen járt az eszem. Lilla igazi fenyőfát szeretett volna. Tavaly még a régi, műanyag darabot díszítettük fel. Talán idén…
Gábor képe gyakran felbukkant bennem. A gyűrött ötszázas. A nevetése. És az a furcsa tekintet, amikor Máriával látott.
A piac a szokott zsivajjal telt meg. Mandarinhéj illata, forralt bor, gyerekzsivaj.
Már majdnem elhittem, hogy minden lezárult.
– Na mi van, Júlia, még nem ment csődbe a vállalkozás?
Felnéztem. Ott állt előttem. Egyedül. Ugyanabban a hosszú kabátban. Az arca feszült, a mosolya kényszeredett.
Hallgattam.
– Nézd csak, milyen csendes lettél – vigyorgott féloldalasan. – Bölcs döntés.
Végigmérte a pultot.
– Hallom, volt itt egy komoly vevőd. Bundában. Vastag pénztárcával.
Összeszorult a gyomrom.
– Mi közöd hozzá? – kérdeztem higgadtan.
– Semmi. Csak furcsa, hogy a volt feleségem hirtelen nagyban kezd el játszani. Nem mondtál rólam semmit annak a hölgynek?
Közelebb hajolt.
– Nem félsz, Gábor? – kérdeztem halkan.
Megrezzent.
– Én? Mitől? Te senki vagy. Piacon árulsz, mint egy öreg néni. Nekem üzleteim vannak, terveim. Nem hiányzik, hogy valami történetet költs rólam.
– Nem beszéltem rólad – feleltem nyugodtan. – Nem érsz annyit.
Felnevetett, de idegesen.
– Láttam, hogy pénzt kaptál. Azt is tudom, ki az a nő. Mária. A „Meleg Otthon” tulajdonosa. Tárgyalok vele egy komoly szerződésről. Mit mondtál neki rólam?
Tehát ismeri.
– Menj el – mondtam csendesen. – Ne csinálj jelenetet.
Hangosabban beszélt, már mások is figyeltek.
– Ha egy szót is szólsz rólam, megbánod. Hivatalosan intézem a gyerektartást, még tartozni is fogsz. A lakást se felejtsd el.
Felálltam.
– Nem hagytál rám semmit. Kidobtál adósságokkal.
Előrehajolt, arca közel az enyémhez.
– Fogd vissza magad, különben…
– Különben mi?
A hang oldalról érkezett. Nyugodt, biztos.
Megfordultunk. Mária állt mellettünk.
– Ó, Mária asszony! – Gábor azonnal kihúzta magát, arcára udvarias mosoly simult. – Épp családi ügyeket beszéltünk meg.
– Hallottam – felelte higgadtan. – Elég hangosan.
Mellém lépett.
– Júlia, mondtam, hogy ha vevők jönnek, szólj. Megfázol ebben a szélben.
Kezembe adott egy pohár teát.
– Vevők? – Gábor hangja elcsuklott.
– Természetesen. Ez nem egyszerű árus. Ő a hálózatunk társtulajdonosa. Az ünnepi kínálatot ellenőrizzük.
Gábor pislogott.
– Társtulajdonos? Ő?
– Igen. Előzetes megállapodást kötöttünk. Júlia tervezi az új kollekciót, részesedéssel. Úgyhogy javaslom, válogassa meg a szavait.
Gábor rám meredt. Az arca elsápadt, majd vörös lett. A szája tátva maradt.