– Én tartottalak el hét éven át – vágott vissza élesen. – A lakás egyébként még a házasságunk előtt került a nevemre. Az autó a cég tulajdona. Úgyhogy ne beszélj itt csapdáról. Tekintsd úgy, hogy ez volt a nyugodt életed ára.
Nem válaszoltam. A lábam mintha nem is az enyém lett volna, úgy indultam kifelé az irodájából. Egy hónappal később megérkeztek az első banki felszólítások. Hitelértesítők, fizetési meghagyások – olyan kölcsönök után, amelyek törlesztését Gábor egyszerűen abbahagyta.
Ő addigra felszívódott. A vállalkozást átíratta valami stróman nevére, elérhetetlenné vált. A tartozások hivatalosan rajtam és rajta voltak, de őt nem lehetett megtalálni. Én viszont ott voltam, kézzelfoghatóan. Abban a lakásban éltem, amelyről kiderült, hogy soha nem is volt az enyém. A végrehajtók akkor jöttek, amikor már sejtettem, hogy nincs visszaút.
Anyám pereskedésre biztatott. Azt mondta, bizonyítani kell, hogy az aláírás hamis. De ügyvédre nem futotta. És őszintén? Erőm sem volt évekig tartó tárgyalásokhoz. Egyetlen vágyam maradt: legyen vége. Csak hagyjanak békén.
Végül elengedtem a lakást. Gábor lakását, amelyben hivatalosan talán sosem laktam igazán. Összepakoltam néhány bőröndbe az életem maradékát, és visszaköltöztem anyámhoz, a külvárosi kétszobásába. A tartozások egy részét a magáncsőd során leírták, más része még sokáig ott lógott fölöttem, de már nem fenyegetett úgy, mint az elején.
Ránéztem a kezeimre. Kiszáradt bőr, töredezett körmök, piros foltok a hidegtől. Volt idő, amikor hetente jártam manikűröshöz. Volt idő, amikor finom ceruzákkal ruhaterveket rajzoltam.
Aztán eszembe jutott az a nap, nagyjából egy évvel korábbról. Akkor már hónapok óta próbáltam olyan munkát találni, ami összeegyeztethető Lilla iskolájával, különóráival, betegségeivel. Sorra utasítottak el. Egy este anyám előhozott egy poros dobozt a magas szekrény tetejéről.
– Nézd csak, mit találtam – mondta.
A dobozban régi, saját készítésű kötött darabjaim hevertek. Még főiskolás koromból. Sálak, sapkák, két pulóver. Ahogy egyesével a kezembe vettem őket, valami rég eltemetett érzés mozdult bennem. Mintha jég olvadna a mellkasomban.
Másnap vettem egy pár kötőtűt. A piacon a legolcsóbb fonalat választottam. Elkészült az első sapka. Aztán a második. Eszembe jutottak régi minták, újakat találtam ki. Egy ismerős árusnak adtam oda, hogy próbálja meg eladni.
Egy óra alatt elfogytak.
Onnantól nem volt megállás. Éjszakánként dolgoztam, amikor Lilla már aludt. Összebarátkoztam Eszterrel, aki a szomszéd standnál árult. Lassan más kézművesekkel is megismerkedtem. Nem lettem gazdag – szó sincs róla. De apránként törlesztettem, eltartottam a lányomat, és nem feküdtem le éhesen.
Egy hang rántott vissza a jelenbe.
– Kisasszony, mennyibe kerülnek a sapkák?
Felnéztem. A pult előtt egy telt, kipirult arcú nő állt, karján bevásárlószatyrokkal. Érdeklődve nézegette az árut.
Felálltam a kisszékről, megigazítottam a kabátomat.
– A fonott mintás kilencszáz forint, az angórás ezerkétszáz – feleltem igyekezve élénk hangon. – Nyugodtan próbálja fel.
Miközben válogatott, akaratlanul is a folyosó felé sandítottam, amerre Gábor eltűnt. Már csak a vásárlók hömpölygő tömege látszott, mindenki a karácsonyi készülődésben sietett.
A pulton még ott hevertek a gyűrött bankjegyek, amelyeket odadobott. Felvettem őket, ökölbe szorítottam, és zsebre tettem. A pénz pénz, még ha így kapja is az ember.
– Ezt felpróbálnám – nyújtott felém egy sapkát a nő.
Segítettem neki, mosolyogtam. Közben a fejemben körbe-körbe jártak az elmúlt évek: a hamis aláírás, az elvesztett otthon, Gábor nevetése, amikor a fagyos levegőn álltam előtte.
– Elviszem. Kettőt is – döntött végül. – Egyet magamnak, egyet a lányomnak.
– Máris adom a visszajárót – vettem elő a kopott pénztárcámat.
Miután fizetett és távozott, egyedül maradtam a zajos piacon. A hangszórókból ünnepi zene szólt, az emberek siettek. Én pedig arra néztem, amerre Gábor elment, és azon töprengtem: lehet, hogy igaza van? Talán valóban semmit sem érek nélküle?
Ekkor csapódott be ismét a raktár ajtaja. Hangosabban, mint korábban. Hirtelen eszembe jutott, hogy Eszter bent van a rakodókkal. Vagy mégsem?
A félig nyitott ajtó felől meleg levegő áradt.
– Eszter? – szóltam be óvatosan.
Csak a piac morajlása felelt.
Odamentem, lenyomtam a kilincset. A helyiség félhomályba burkolózott, csupán a mennyezet alatti kis ablakon szűrődött be némi fény. Senki. Se Eszter, se rakodók.
Egy pillanatig tétováztam, aztán visszatértem a standhoz. Biztos csak a képzeletem játszik velem. Gábor felbukkanása felkavart.
Leültem, előhúztam a zsebemből a gyűrött pénzt. Kétszáz és háromszáz forintos címletek. Alamizsna.
Összegyűrtem őket.
– Semmi baj – mormoltam magam elé. – Fel fogok állni, Gábor. Még meglátod.
– Fel is fog – szólalt meg mögöttem egy nyugodt, határozott női hang. – Ebben egészen biztos vagyok.
Megpördültem. Egy idősebb, de rendkívül ápolt hölgy állt előttem. Ősz haját elegáns frizura fogta keretbe, tekintete figyelmes volt. Hosszú, dús szőrmekabátot viselt – igazi, minőségi darabot.
A kezében két gőzölgő papírpoharat tartott.
– Biztos átfagyott – nyújtotta felém az egyiket. – Forró citromos tea.
Automatikusan átvettem. A meleg azonnal átjárta a tenyeremet. Ekkor vettem észre: nem a vásárlók közül lépett elő. A raktár felől jött.
Dermedten néztem rá.
– Ne ijedjen meg – mosolygott kedvesen. – A folyosón álltam, résnyire nyitva volt az ajtó, bejöttem kicsit felmelegedni. És megláttam magát.
Kifújtam a levegőt.
– Köszönöm. Tényleg jól jön.
– Láttam azt az urat is, aki az imént beszélt magával – intett finoman arra, amerre Gábor eltűnt. – Nem volt szép jelenet.
Elöntött a szégyen. Idegen előtt megalázva.
– Előfordul – feleltem hűvösen.
– Ritkán véletlen az ilyesmi – kortyolt a teájából. – Sok piacot megjártam már. Az efféle férfiak mindenütt egyformák. Azt hiszik, a pénz feljogosítja őket bármire.
Hallgattam.
– Nem kíváncsiskodni akarok – folytatta –, hanem ajánlani valamit.
Értetlenül néztem rá.
Letette a poharat, levette a kesztyűjét, és kézbe vett egy angórasapkát.
– Ezeket maga készíti?
– Igen.
– Saját tervezés?
– Az – feleltem, és éreztem, hogy rég nem tapasztalt büszkeség éled bennem. – Divattervezőnek tanultam. Régen modelleket rajzoltam. Most… kötök.
– A házasság előtt? – kérdezte tárgyilagosan.
Bólintottam.
– Gyakori történet – sóhajtott. – Tehetséges nő, aki háttérbe szorítja magát egy férfi kedvéért.
– Nem kényszerített – jegyeztem meg halkan. – Én döntöttem így.
– A végeredményen nem változtat – simított végig a mintán. – Szép munka. Precíz, igényes. Ez nem tömegáru.
Jólesett hallani.
– Egy hete figyelem magát – mondta.
Meglepődtem.
– Figyel?
– Üzletasszony vagyok. Van néhány lakástextil- és kötöttáru-boltom a városban. A „Meleg Otthon” név talán ismerős.
Természetesen ismertem.
– Mária vagyok – nyújtotta a kezét.
Bemutatkoztam.
– Eszter említette, hogy maga különleges darabokat készít, csak épp nem tudja harsányan árulni őket – mosolygott.
Elpirultam.
– Nem vagyok az a kiabálós fajta.
– Nem is kell annak lennie – felelte határozottan. – Ezeknek a termékeknek megfelelő környezet kell. Polc, fény, közönség.
A szívem hevesen vert.
– Mire gondol?
– Jöjjön be hozzám az ünnepek után – adott át egy névjegyet. – Hozza el minden munkáját, vázlatait is. Szeretném, ha tervezne a boltjaim számára. Nem maga kötne mindent – arra lesz csapat. Maga kitalálja, mi készüljön.
Szinte megszűnt körülöttem a zaj.
– Hét év kihagyás után… – suttogtam. – Nem tudom, képes vagyok-e rá.
– Dehogynem – pillantott a pulton sorakozó darabokra. – Ezek bizonyítják. A férfi, aki az előbb itt járt, csak egy árust látott. Én alkotót látok. Ez a különbség.
Gombóc nőtt a torkomban.
– Tizedike után várom – tette hozzá. – Akkor lesz a szezonindító megbeszélésünk, bemutatom a beszerzőknek is.
Letette az üres poharat, még egyszer végignézett a standon, majd rám emelte a tekintetét.
– Addig pedig – mondta lassan, megfontoltan –, hadd vásároljak itt és most egy keveset. Ajándék lesz az üzletben dolgozó hölgyeknek. Mondja csak, összesen hány darab van ma magánál?