Aznap csontig hatoló hideg telepedett a városra. Nem az a játékos csípős fajta volt, hanem az, amelyik alattomosan befészkeli magát a ruhád alá, és hiába húzod össze magadon a kabátot, nem enged. A pufidzsekim már régen nem tartotta úgy a meleget, mint újkorában. Eszter, aki mellettem árult, nem bírta tovább, és besurrant a raktárhelyiségbe a rakodók közé felmelegedni. Én maradtam. Attól féltem, hogy ha épp akkor lépek el pár percre, amikor végre odatévedne egy vevő, elszalasztom az egyetlen esélyt. Csakhogy senki sem tévedt oda.
A piac zsongott az ünnep előtti készülődéstől. Mindenki rohant: szatyrokban narancs, fenyőfaágak, becsomagolt ajándékok. Lökdösődés, nevetés, ideges szóváltások mindenütt. Én pedig ott álltam a stand mögött, telepakolva kötött holmival. Sapkák, kesztyűk, sálak – mindaz, amit ősz óta készítettünk egy idős kötőnővel. Az ujjaim annyira átfagytak, hogy alig éreztem őket; csak a fonalat morzsolgattam, hátha visszatér beléjük egy kis élet.
Már-már beletörődtem, hogy ezen a napon egyetlen darabot sem adok el. Máskor ilyenkor jól ment az üzlet, de most mintha minden ellenem dolgozott volna. Talán a kegyetlen hideg, talán a rossz hely – nem tudom.
Aztán meghallottam egy nevetést.
Először fel sem fogtam, miért hasít belém. A piacon állandóan kacagnak, beszélnek az emberek. Mégis volt abban a hangban valami ismerős. Felemeltem a fejem – és földbe gyökerezett a lábam.
Tíz méterre tőlem ott állt Gábor. A volt férjem.
A kedvenc hosszú kabátját viselte, amit évekkel ezelőtt együtt választottunk, a hanyagul a vállára vetett sállal. Úgy festett, mintha egy üzleti magazin címlapjáról lépett volna le. És engem nézett.
Nem kellett hallanom a szavait, hogy tudjam: rajtam mulat. Ezt a fölényes kacajt ezer közül is felismerném. Így nevetett, amikor valamelyik alkalmazottja hibázott. Így mosolygott, amikor vitatkozni mertem vele, és ő biztos volt benne, hogy nőként úgysem érthetek jobban az üzlethez, mint ő.
Mellette egy fiatal nő állt. Tökéletes sminkkel, amelyet a mínuszok sem tettek tönkre. Hosszú, fényűző bunda simult rá – olyan, amilyet én sosem viseltem. Még a házasságunk alatt sem kaptam ilyet; Gábor szerint nekem bőven elég a kabát.
Mondott valamit a lánynak, felém intett. A nő – Viktória – kíváncsian végigmért, mint az ember egy utcán kóborló macskát: sajnálja is, de nem menne közel hozzá. Aztán halkan felnevetett, kezét a muffjához emelve.
El akartam fordulni. Úgy tenni, mintha észre sem venném őket, mintha csak egy lennék a sok árus közül. De a tekintetem rajtuk ragadt.
Egyenesen felém indultak.
– Nahát, Júlia! – harsant Gábor hangja, túlkiabálva a zsivajt. – Micsoda véletlen! Látom, új területeken próbálod ki magad.
Két lépésre megállt, és úgy vizsgálta a portékámat, mintha kacat lenne. Viktória kissé távolabb húzódott, szemmel látható undorral nézve körbe.
Nem jött ki hang a torkomon. Nem öröm volt bennem, inkább bénító üresség.
– Mi az, elment a hangod? – villantotta rám azt a mosolyt, amitől régen elolvadtam. Most inkább jéghideg lett tőle a gyomrom. – Érdekes, hogyan fordul a sors. A kifutóról egyenesen a piacra.
Karján közelebb húzta Viktóriát, mintha védené ettől a „mocsoktól”.
– Képzeld, ő a volt feleségem – magyarázta a lánynak, hangját meg sem halkítva. – Amikor elváltunk, nagy tervekről beszélt. Önállóságról, sikerről. És tessék.
Viktória rám nézett, talán szánalommal, talán csak feszengve.
– Gábor, menjünk – súgta. – Fázom.
– Mindjárt, drágám. Hadd nézzem meg, mit alkotott a művésznő.
Leemelt egy angórasapkát – a legdrágább darabot, amit különös gonddal kötöttem. Forgatta, gyűrögette.
– Ezt te csináltad? – kérdezte tettetett csodálkozással. – Nahát. Emlékszem, mindenhez értettél: főzés, takarítás, kötés… Csak pénzt keresni nem sikerült.
A sapkát hanyagul visszadobta.
– Mennyi az ára?
– Tizenkétezer forint – feleltem rekedten.
– Tessék? – kerekedett el a szeme. – Ennyit ezért? Viktória, hallod ezt?
A lány a kabátujját húzgálta.
– Komolyan, menjünk…
– Várj csak. Júlia, tényleg azt hiszed, hogy ezt valaki megveszi? Az emberek ennyiért bevásárolnak ünnepre, nem sapkát vesznek.
Hallgattam. Mit is mondhattam volna? Hogy valaha tervező akartam lenni? Hogy voltak kiállításaim, mielőtt ő „haszontalan hobbinak” minősítette volna?
– Jól van – sóhajtott látványosan. – Segítek rajtad.
Előhúzta a pénztárcáját, komótosan számolt ki néhány gyűrött bankjegyet, és a pultra dobta. Ötszáz forintot.
– Tessék. Kenyérre elég lesz. Fogd fel jótékonyságnak.
Mosolyogva karolta át Viktóriát.
– Induljunk. Itt szegényszag van.
Elmentek. Néztem utánuk: a drága kabátot, a bunda gallérjára omló hajat, a mozdulatot, ahogy magához húzta a derekánál fogva.
A fülem zúgott, a mellkasom égett. A pultra pillantottam: az összegyűrt ötszázas ott hevert a sapkámon, amelybe annyi reményt szőttem.
Reszketni kezdtem – nem a hidegtől.
Lenyeltem a könnyeimet. Nem itt, nem mások előtt.
Egy anyuka húzta el mellettem a gyerekét, furcsán nézett rám. Talán ijesztő volt az arcom.
Leültem a rozoga székre, lehunytam a szemem. És visszazuhantam a múltba.
Huszonhárom voltam, amikor megismertem Gábort. Friss diplomásként tele tervekkel: saját műhelyről álmodtam, egyedi darabokról, színekről, mintákról. Ő akkoriban indította a vállalkozását, magabiztos volt és figyelmes. Gyorsan udvarolt, nagy gesztusokkal. Fél év múlva eljegyzett.
Az első évek boldogan teltek. Még próbálkoztam a tervezéssel, de ő egyre gyakrabban mondta: nincs erre szükség. „Majd én eltartalak. Egy üzletember felesége nem dolgozik.” Eleinte tiltakoztam, később belefáradtam. A rajzaim egy fiók mélyére kerültek.
Amikor megszületett Lilla, végképp háttérbe szorult minden álmom. Gábor szerint a gyereknek az anyjára van szüksége, nem bébiszitterre. Én pelenkákról és lázmérőkről gondolkodtam, ő terjeszkedett.
És közben olyan pénzügyi hálót szőtt maga köré – és körém –, amelyből én semmit sem láttam.
Lilla négyéves volt, amikor egy este leült velem a konyhában.
– Beadtam a válókeresetet – mondta tárgyilagosan.
A világom összedőlt. Azt állította, nincs más nő, csak eltávolodtunk egymástól. Néhány nap múlva nemcsak a bíróságtól, hanem bankoktól is érkeztek levelek.
Kiderült, hogy hiteleket vett fel – az én nevemen is. Kezességet vállaltam, állítólag. A papírokon ott volt az aláírásom. Hasonlított. De nem az enyém volt.
Rátaláltam a másolatokra a dolgozószobájában. A „J” betűn furcsa kacskaringó – ilyet sosem írtam. Hét év alatt alaposan megtanulta a kézjegyemet.
Berontottam az irodájába.
– Mit műveltél? – kérdeztem remegve. – Ezek a hitelek… ez az aláírás…
Ő higgadt maradt.
– Üzlet – felelte szárazon. – Nem értesz hozzá. Majd rendezem.
– Ez hamisítás!
– Bizonyítsd be.
Ott álltam előtte, és idegennek láttam. Rájöttem, hogy sakkfigura voltam a játszmájában.
– Csapdába csaltál – suttogtam.
Ő csak nézett rám, hidegen, és válaszra nyitotta a száját.