Anna mozdulatlanul feküdt a kórterem ágyán, ujjai a takaró szegélyét markolták, tekintete a fehér plafonon pihent. A kemoterápiát követő napok mindig ugyanúgy teltek: kimerülten, kiüresedve, mintha valaki lassan kiszívta volna belőle az erőt és az akaratot. Öt esztendeje tartott ez az állapot. Öt éve annak, hogy a mellrák diagnózisa mindent felborított körülötte.
Az orvosok kezdetben legfeljebb három évet jósoltak neki. Ehhez képest még mindig itt volt. Még mindig harcolt. Még mindig lélegzett.
Csakhogy akadtak pillanatok, amikor maga sem értette, miért kapaszkodik ennyire az életbe.
Fiatalabb fia, Márk, az ágya mellett ült egy keskeny széken, egyik kezében a telefonját tartva. Harmincöt éves volt, ambiciózus és sikeres. Három éve indította el a saját vállalkozását, amely időközben igazán jövedelmezővé vált. Új autót vett, modern lakásba költözött – látszólag minden a helyére került az életében.
És minden hónap elején pénzt utalt az édesanyjának. Gyógyszerekre, vizsgálatokra, kezelésekre.
Anna sokáig nem fogadta el a segítséget. Az első három évben mereven tiltakozott. Az utóbbi kettőben azonban már nem volt választása. A szerény nyugdíja messze nem fedezte a költségeket. Márk pedig kérés nélkül, rendszeresen utalt.
Ma viszont más volt a helyzet.
Ezúttal Anna kérte őt.
Az onkológus egy új terápiáról beszélt – korszerű, ígéretes, ám rendkívül költséges eljárásról. Talán meghosszabbíthatja az életét néhány évvel. Talán.
Anna pedig vágyott ezekre az évekre.
Amikor Márk meghallotta az összeget, elsápadt. Nem tiltakozott, nem vitatkozott. Csak röviden bólintott.
– Rendben, anya. Megoldom – mondta csendesen.
De Anna észrevette az arcán átfutó árnyékot. Látta, hogy ez az összeg súlyos teher. Talán túlságosan is az.
Miközben a szobában feszült csönd telepedett rájuk, kinyílt az ajtó.
Gergő lépett be. A báty. Negyvenkét éves, kétgyermekes családapa, biztos munkahellyel, kertvárosi házzal, rendezett élettel.
Három éve egyetlen forinttal sem járult hozzá az édesanyja kezeléseihez.
Anna soha nem kérte számon rajta. Az okát ismerte. Katalin, a menye, többször is világossá tette Gergő számára:
„Öt éve tart ez. Meddig megy ez még így? Meddig fizetjük?”
Anna egyszer véletlenül hallotta ezt a beszélgetést a kórház folyosóján, amikor Gergő telefonált. Két évvel ezelőtt történt. A szavak azóta is benne visszhangoztak.
Azóta Gergő ritkábban látogatta. Ha mégis bejött, pár udvarias kérdést feltett – „Hogy érzed magad, anya?” – majd sietve távozott.
Most azonban itt állt az ágya mellett.
Márk felnézett a kijelzőről.
– Szia, Gergő – szólalt meg halkan.
– Szia. Milyen állapotban van anya? – kérdezte Gergő, kissé feszülten.
Márk az ágyon fekvő nőre pillantott. Anna erőt vett magán, és halvány mosolyt erőltetett az arcára.
– Egy kicsit jobban – felelte alig hallhatóan, noha ez távol állt az igazságtól.
Gergő helyet foglalt az ágy túloldalán. A levegő szinte megdermedt körülöttük. Senki nem találta a megfelelő szavakat.
Végül Márk hirtelen felállt.
– Hozok egy kávét – mondta. – Gergő, elkísérsz?
A bátyja bólintott, és követte.
Anna tekintete a hátukon pihent. Tudta, miről lesz szó odakint. Márk el fogja mondani az új kezelés árát. És Gergő… valószínűleg ugyanazt ismétli majd, amit Katalin szokott.
„Öt éve tart. Nem lehet ezt a végtelenségig.”
Anna nem mozdult. Nem volt ereje sem vitatkozni, sem kérni. Csak feküdt némán, és figyelte, ahogy a két fia kilép a folyosóra.
Az ajtó halkan bezárult mögöttük.
A szobában ismét csend lett.
Anna egyedül maradt.