Táskájáért nyúlt, és anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna Erikára — aki mögötte rekedten, kapkodva sziszegte a „árulás” szót — határozott léptekkel az ajtó felé indult. Amikor kilépett a fényárban úszó utcára, mélyen beszívta a csípős, téli levegőt. A hideg kitisztította a fejét, és először érezte úgy hosszú hetek óta, hogy belül végre elcsendesedett minden.
Az igazi fordulat azonban három nappal később következett be.
Anna az irodájában ült, iratokat rendezett, amikor kopogtak, majd belépett az ügyvédje. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy nem hétköznapi hírt hozott.
— Anna — kezdte óvatosan — az Erika ellen indított eljárás hivatalosan is megkezdődött. Viszont közben felmerültek bizonyos… meglepő körülmények.
— Miféle körülmények? — nézett fel Anna élesen. — Talán nem elég az az összeg, amivel megkárosított?
— Nem erről van szó. — Az ügyvéd egy dossziét tett le az asztalra. — Gábor, a férje, jóval tudatosabb volt, mint hittük. Ellenkeresetet nyújtott be, de nem ön ellen.
Anna homloka ráncba szaladt.
— Ezt hogy érti?
— Úgy, hogy végig tisztában volt Erika költekezéseivel. Sőt, dokumentálta is őket. Hangfelvételeket készített a beismeréseiről, és rejtett kamerával rögzítette, ahogy az ön pénzét szórja.
— De miért? — kérdezte Anna döbbenten. — Ha tudta, mi folyik, miért nem állította le?
Az ügyvéd halvány, keserű mosollyal válaszolt.
— Pont ez benne a számítás. Kivárta, amíg a kár összege elér egy jelentős mértéket. Olyan válóokot akart, amellyel nemcsak kiléphet a házasságból, hanem az ingatlant is megtarthatja. Azt tervezi bizonyítani, hogy a felesége sorozatosan megkárosította a családot, felelőtlenül herdálta a pénzt. Az ön türelmét és a éttermi jelenetet használta fel végső bizonyítékként. Így nem pusztán szabad emberként távozhat, hanem vagyonnal a háta mögött.
Anna lassan hátradőlt a székében. Azt hitte, ő irányította az eseményeket, ő húzta meg a szálakat, és ő mondta ki az ítéletet. Most viszont világossá vált számára, hogy csupán statiszta volt valaki más, sokkal hidegebb tervében. Ő fizette a díszletet egy olyan előadáshoz, amelynek nem is ő volt a rendezője.
— Úgy tűnik — jegyezte meg halkan, némi keserűséggel —, ebben a történetben én voltam az egyetlen, aki komolyan hitte, hogy létezik barátság. Még ha az tíz évvel ezelőtt valódi is volt.
Az ablakhoz fordult. A számok végül stimmeltek, a mérleg kiegyenlítődött. Csakhogy a pontosság ára jóval meghaladta azt az összeget, amely egy vacsoraszámlán szerepelt.