– Vedd fel. Azonnal.
Gábor végül megmozdult. Lassan nyúlt a telefonért, mintha minden centiméter fájna.
– Halló… – a hangja rekedt volt. – Igen, Júlia… mondd… figyellek…
Anna egyetlen rezdülését sem mulasztotta el. Látta, ahogy a férfi vállai fokozatosan lejjebb ereszkednek, ahogy némán bólogat valakinek, aki nincs is a szobában, és ahogy a szája szinte hangtalanul formálja a szavakat: „értem… persze… igen… megoldjuk…”. Ugyanaz a forgatókönyv, mint annyiszor.
Amikor Gábor letette a készüléket, az arca sápadt volt, szinte hamuszínű.
– Sír – mondta halkan. – Azt mondja, a főnöke berendelte. Holnap reggel kilencre az asztalán kell lennie a jelentésnek. Ha nem…
– Kirúgják – fejezte be Anna érzelem nélkül.
Gábor bólintott.
A konyhára ránehezedett a csend. Sűrű volt és nyomasztó.
– Azt szeretné, ha… – kezdte a férfi, de elakadt.
– Pontosan tudom, mit szeretne – vágott közbe Anna. – Engem inkább az érdekel, te mit akarsz tenni.
Gábor sokáig az asztallapot bámulta.
– Azt mondtam neki, beszélek veled.
– És? Megtetted?
Felemelte a fejét. A tekintetében bűntudat és kétségbeesés keveredett.
– Anna… nem akarlak elveszíteni. De azt sem akarom, hogy a húgom munka nélkül maradjon. Nincs senkije. Teljesen egyedül van.
Anna lassan felállt, az ablakhoz sétált. Odakint már sötét volt, a lámpák fénye csillogott a nedves aszfalton.
– Akkor döntened kell, Gábor – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. – Vagy megtanulod végre kimondani Júliának, hogy „nem”. Vagy én tanulok meg együtt élni azzal, hogy a prioritási listádon mindig csak tartalék vagyok.
Most megfordult, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
– De egy dolgot jegyezz meg – tette hozzá halkan, mégis kristálytisztán. – Többé nem leszek senki második választása.
Gábor nem válaszolt.
Odakint novemberi eső hullott. Hideg, kitartó, közömbös. Mintha a világot egyáltalán nem érdekelné, milyen döntés születik ebben a kilencedik emeleti, panelkonyhában.
Másnap este Anna a szokottnál később ért haza. A lépcsőházban sült hagyma szaga keveredett a frissen javított lift nedves vakolatának illatával. Felment az emeletre, kinyitotta az ajtót, és azonnal meghallotta a hangokat a konyhából.
Kettőt. Az egyik Gáboré volt. A másik Júliáé.
A szíve nagyot dobbant, de nem torpant meg. Nyugodtan levette a kabátját, átöltözött, a táskáját felakasztotta a fogasra. Csak ezután lépett be a konyhába.
Júlia az asztalnál ült, ugyanabban a testtartásban, ahogy Anna már számtalanszor látta: könyök az asztalon, arc a tenyerek között, vörös, könnyes szemekkel. Előtte egy bögre tea hűlt érintetlenül. Gábor az ablaknál állt, karba tett kézzel, és úgy festett, mintha egy percet sem aludt volna.
– Szia – mondta Anna tárgyilagosan.
Júlia összerezzent.
– Anna… én… nem akartalak terhelni, tényleg. Csak… nincs más, akihez fordulhatnék.
Anna a vízforralóhoz lépett, töltött magának egy pohárral. Nem volt szomjas, de kellett valami, amivel lefoglalhatja a kezét.
– Hallgatlak – mondta anélkül, hogy feléjük nézett volna.
Júlia megtörölte az orrát.
– Az új főnök… azt mondta, ha holnap reggelig nem lesz hibátlan a beszámoló, fegyelmivel küld el. Egész éjjel próbáltam egyedül… de új képletek vannak, más rendszerben kell az összesítéseket csinálni… teljesen belegabalyodtam.
Anna lassan felé fordult. Nem volt a hangjában harag.
– Hány éves vagy, Júlia?
– Harmincnégy…
– Harmincnégy – ismételte meg csendesen Anna. – Felsőfokú végzettséged van. Tíz éve dolgozol könyvelőként. És valahányszor változik valami, idejössz hozzánk. Miért?
Júlia lesütötte a szemét.
– Mert… te gyorsabb vagy. És nem hibázol.
– És próbáltál fejlődni? – kérdezte Anna nyugodtan. – Beiratkozni egy tanfolyamra? Megnézni szakmai videókat? Elolvasni egy szakkönyvet? Befizetni egy online képzésre?
Júlia hallgatott.
Gábor zavartan megköszörülte a torkát.
– Anna… talán most az egyszer…
– Nem – vágta el határozottan. – Nem „most az egyszer”. Egyszer sem.