– Vagyis… tényleg egyáltalán nem? – Gábor mozdulatlanná dermedt, a villa a levegőben maradt a keze és a tányér között. A vacsora már rég kihűlt, ő mégis úgy meredt maga elé, mintha az étel felszínén valami útmutató állna arról, hogyan kellene most helyesen reagálnia a feleségének.
– Egyáltalán nem – felelte Anna határozottan, majd félretolta a saját tányérját. Az étvágya végképp elszállt. – Nem vagyok a nővéred ingyen alkalmazottja. És nem is tervezek azzá válni.
A konyhát sűrű, feszült csend töltötte meg. Az a fajta, amelyről mindketten tudják, hogy nem hétköznapi szóváltás következik, hanem olyan beszélgetés, amelynek később is lesz súlya.
Gábor óvatosan letette a villát, mintha attól tartana, hogy még ez a halk koccanás is tovább ront a helyzeten.
– Nem idegenről beszélünk, Anna. Júlia a testvérem.
– Ezt hét éve pontosan tudom – válaszolta Anna nyugodt hangon, bár belül már gyűlt benne a fáradt ingerültség. – Hét éve, amióta összeházasodtunk. Azóta folyamatosan.
Gábor nagyot sóhajtott. Olyan ember benyomását keltette, aki előre sejti, hogy alulmarad, mégis kötelességének érzi végigvinni a vitát.
– Most tényleg utoljára kér segítséget. Megígérte.
Anna hosszan nézett rá. Attól a pillantástól Gábornak mindig összeszorult a gyomra.
– Márciusban is ez volt az „utolsó”. Aztán májusban. Utána augusztusban. Most pedig november van. Hány utolsó alkalom kell még, hogy belásd: ez nem kivétel, hanem rendszer?
Gábor félrenézett. Egy röpke pillanatra látszott rajta a bizonytalanság, de a meghátrálás sosem volt az erőssége.
– Most tényleg nehéz helyzetben van. Új főnök, új jelentési forma, mindent átszerveztek. Teljesen kétségbe van esve. Ha hétfőig nem adja le…
– …akkor kirúgják – fejezte be Anna higgadtan. – Ezt a történetet már legalább tízszer hallottam. És valahogy mindig túléli. Nem rúgják ki. Talál valami kiskaput, összeszedi magát, és megy tovább minden ugyanúgy.
– Te könyvelő vagy – próbálkozott más irányból Gábor. – Neked ez tényleg pár óra munka. Neki viszont komoly küzdelem.
Anna lassan kifújta a levegőt.
– Pontosan azért, mert könyvelő vagyok, tudom, mennyit ér a munkám. És azt is tudom, hogy az ingyen végzett feladat leértékeli mindazok munkáját, akik ezért fizetést kapnak. Az enyémet is.
Gábor a halántékát masszírozta.
– De hát egy család vagyunk…
– A család kölcsönösséget jelent – mondta Anna csendesen. – Nem azt, hogy valaki rendszeresen odaadja az idejét és az energiáját, cserébe pedig még egy köszönömöt sem kap.
Gábor szólásra nyitotta a száját, de nem jöttek a szavak. Csak nézte a feleségét, zavartan, már-már gyermeki tehetetlenséggel.
– Komolyan gondolod ezt? – kérdezte végül.
– Teljesen komolyan.
– Akkor is, ha átjön és sírni kezd?
Anna enyhén oldalra billentette a fejét.
– Főleg akkor. A könnyek nem érvek. Az már nyomásgyakorlás.
Gábor tekintete visszahullott a tányérjára. A kihűlt étel szinte vádlón hevert előtte.
– Fogalmam sincs, hogyan mondjam ezt el neki – suttogta.
– Nem is kell magyarázkodnod – felelte Anna. – Majd meghallja tőlem.
Gábor hirtelen felkapta a fejét.
– Azt akarod, hogy idehívjam?
– Nem. Azt szeretném, ha amikor legközelebb felhív a szokásos „ments meg” kérésével, gondolkodás nélkül átnyújtanád nekem a telefont. Azonnal. Előzetes egyeztetés nélkül.
Hosszú csend következett.
– És ha nem adom oda? – kérdezte végül.
Anna elmosolyodott, de ebben a mosolyban semmi derű nem volt, inkább nyugodt távolságtartás.
– Akkor tudni fogom, hogy döntöttél. És nem mellettem.
Ebben a pillanatban megszólalt Gábor telefonja. A kijelzőn felvillant a név: „Júlia”.
Gábor úgy meredt a készülékre, mintha egy visszaszámlálót látna rajta.
Anna is rápillantott, majd vissza a férjére.
– Vedd fel – mondta egyenletes hangon. – Mindketten tudjuk, hogy ő az.
Gábor nem mozdult. A csengés tovább szólt, élesen hasítva bele a csendbe.
– Gábor – szólalt meg Anna halkabban, de rendíthetetlenül –, vedd fel most.