– Örülök, hogy végre találkozunk – szólalt meg András halk, de határozott hangon, miközben enyhén biccentett. – Katalin sokszor említette már.
– Tényleg? – László ösztönösen Katalinra pillantott. A nő eközben gondosan eligazította a frissen kapott virágokat a vázában, mintha időt akarna nyerni.
– Hát persze – folytatta András, miközben kibújt a kabátjából. – Harminc év közös múlt nem tűnik el nyomtalanul. Az ilyesmi meghatározó része az ember életének.
A szavaiban nem volt él, sem fölény, csupán tárgyilagos nyugalom. Lászlót mégis furcsa feszültség járta át. Úgy állt ott, mintha idegenként tévedt volna be egy olyan lakásba, amely valaha az otthona volt, most azonban már egy másik történet díszlete.
– Azt hiszem, nem is zavarok tovább – mondta végül, és az ajtó irányába mozdult. – Gondolom, programotok van.
– Irodalmi est a kávézóban – felelte Katalin természetesen. – És… csak ezért jöttél? Vagy szerettél volna még valamiről beszélni?
László érezte, hogy a gondosan előkészített mondatai szétfoszlanak benne. Egész éjjel gyakorolta, mit fog mondani. Hogy hibázott. Hogy csak most döbbent rá, mennyire értékes volt az az élet, amit magától értetődőnek hitt. Hogy az Eszterrel töltött mindennapok valójában állandó szemrehányásokból és ki nem mondott elégedetlenségből állnak. Hogy az albérlet csöndje esténként ezt a lakást idézi fel benne – a falak szagát, a padló halk recsegését, Katalin lépteit.
De mindebből semmi nem jutott túl a torkán.
– Csak tudni akartam, hogy vagy – mondta végül rekedten. – Úgy látom… jól. Ennek örülök.
– Köszönöm, Laci – felelte Katalin higgadtan. Nem volt benne harag, csupán egyfajta békés távolság. – Hidd el, nálad is helyére kerülnek majd a dolgok.
A férfi bólintott. Tudta, hogy ez lezárás, nem pedig meghívás a folytatásra. András diszkréten a falon függő akvarellek felé fordult, mintha azok kötnék le a figyelmét, de László szinte fizikailag érzékelte a jelenlétét.
– Sokat változtál – bukott ki belőle váratlanul.
Katalin halványan elmosolyodott.
– Mindenki változik. Az idő nem kér engedélyt. Akkor sem áll meg, amikor azt hisszük, darabokra hullott körülöttünk minden.
László még keresett valamit, egy utolsó kapaszkodót, de már nem talált szavakat. Intett egyet, majd kilépett a folyosóra, és lassan a lift felé indult. Fejében képek villantak fel: Katalin új frizurája, a falak világos árnyalata a régi sötét tapéta helyett, az „MS” monogrammal jelzett festmények a sarokban, András kezében a kedvenc mezei virágai. Honnan tudta, melyeket szereti?
Ő pedig három évtizeden át élt mellette, mégsem figyelt eléggé, hogy ezt megjegyezze.
A résnyire nyitott ajtón át kiszűrődött Katalin nevetése. Csengő, tiszta hang volt – ismerős és mégis fájdalmasan távoli. László mellkasát szorítás fogta el. Mit remélt, amikor idejött? Feloldozást? Egy esélyt? Vagy talán azt akarta látni, hogy nélküle sem boldogabb, mint ő nélküle?
Ehelyett csak egy egyszerű ténnyel szembesült: az élet nem vár senkire. Akkor sem, ha valaki azt képzeli, bármikor visszaléphet a régi helyére, mintha mi sem történt volna.
Amikor kilépett az utcára, ösztönösen felnézett az ötödik emeleti ablakokra. Valaha az ő otthona volt – most már csak Kataliné. Minden helyiségben égett a villany, a fény meleg négyszögekként ragyogott az őszi alkony hűvösében.
Odafent egy másik élet zajlott. Tágasabb, világosabb, tele új színekkel és élményekkel – talán boldogsággal is. Olyan élet, amelyben számára már nem maradt hely.
László lassan elindult a buszmegálló irányába. Hosszú idő után először könnyek gyűltek a szemébe. Nem önsajnálatból fakadtak, hanem a felismerésből: néha azt veszítjük el végleg, amit biztos tulajdonunknak hittünk – pusztán azért, mert nem figyeltünk rá eléggé. És nincs az a bocsánatkérés, amely újra összeillesztené a múlt megrepedt darabjait.
Az a nő, akit három éve maga mögött hagyott, már csak emlék volt. A kávézó ajtaján kilépő Katalin pedig valaki más lett: kezében ecset, tekintetében fény. Olyan ragyogás, amelyet – és ezt most fájdalmasan ismerte be – harminc év együttlét alatt sem tudott felébreszteni benne.