Katalin közben elkezdte kipakolni a bevásárlószatyrokat a konyhapultra. – Igazán figyelmes tőle – jegyezte meg halkan, mintha csak egy távoli ismerősről lenne szó.
– Anya, komolyan mondom, furcsa volt a hangja – tette hozzá Nóra, és a bizonytalanság most is átszűrődött a vonalon. – Olyan… megtört. Mintha hirtelen megöregedett volna.
Katalin elmosolyodott. – Három év alatt sok minden történik. Az idő rajtunk sem halad át nyomtalanul.
– Azt mondtad neki, hogy hívjon fel?
– Igen. Ha valóban beszélni akar, tudja a számomat. Nem változott.
Miután bontotta a hívást, egy pillanatra megállt az előszobában a tükör előtt. Alaposan végigmérte magát. A szeme sarkában mélyebb redők húzódtak, néhány ezüstös hajszál csillogott a sötét tincsek között, és eszébe sem jutott eltüntetni őket. Mégis, volt valami az arcán, ami régen hiányzott: belső derű, kiegyensúlyozottság. Talán valóban bölcsebb lett.
Este, amikor már kényelmesen elhelyezkedett az új hintaszékében, lábát maga alá húzva, könyvvel a kezében, megszólalt a telefon.
– Katalin?
A hang ismerős volt, mégis idegenül csengett.
– Szia, László – válaszolta nyugodtan, és becsukta a könyvet. – Nóra mondta, hogy keresni fogsz.
– Igen… én… – tétovázott. – Nem ugorhatnék át inkább? Ezt nehéz telefonon.
Katalin az órára pillantott. – Holnap este hatkor megfelel? Addigra még dolgom van.
A „dolga” valójában a szokásos heti összejövetel volt az alkotóműhelyből ismert barátnőivel. Ezek az esték az utóbbi időben szinte szertartássá váltak. És utána András érkezett – aki már rég nem csupán a számítógépes tanfolyam vezetője volt az életében. Hogy pontosan kicsoda? Ezen még ő maga sem tudott teljes bizonyossággal eligazodni.
– Rendben – felelte László, és a csalódottság alig észrevehetően rezdült a hangjában. Régen ilyenkor azt mondta volna, hogy az időpont nem jó, és Katalin gondolkodás nélkül átszervezi a napját. Most azonban nem ajánlotta fel.
A következő nap gyorsan elröppent. Katalin tudatosan nem készült különösebben a találkozóra. Nem sütött semmit, nem ment fodrászhoz, nem válogatta végig a ruhatárát. Egyszerű, kényelmes ruhát vett fel, és a kedvenc kardigánját terítette a vállára.
Pontban hatkor megszólalt a csengő.
Amikor ajtót nyitott, egy pillanatig habozott. A küszöbön álló férfit alig ismerte fel. László lefogyott, arca beesett volt, tekintete fáradt. Vállai előreesve, mintha súlyt cipelne. A bőre fakónak tűnt, és jóval idősebbnek látszott a koránál.
– Gyere be – lépett félre Katalin.
László bizonytalanul lépett az előszobába, és körbenézett, mintha idegen lakásba érkezett volna.
– Itt minden más…
– Igen, sok mindent átalakítottam – felelte nyugodtan. – Gyere a konyhába, már forr a víz.
Úgy járt-kelt a lakásban, mintha kiállításon lenne: hosszan időzött a falakon függő képeknél, a polcokon sorakozó apró tárgyaknál.
– Ezeket te festetted? – mutatott a pasztellszínű akvarellekre.
– Igen. Nemrég a városi galériában is bemutatták néhány munkámat – mondta Katalin, miközben csészéket tett az asztalra. – Foglalj helyet.
László leült, de a tekintete továbbra is vándorolt a világos, barátságos térben.
– Olyan… derűs lett itt minden.
– Végre úgy rendeztem be, ahogy mindig is szerettem volna – felelte enyhe mosollyal. – Mesélj inkább magadról.
A férfi sóhajtott. – Nem könnyű időszak. Eszterrel vége. Kiderült, hogy ő mindenképpen gyereket szeretett volna, én pedig…
– Te már felnevelted a sajátodat, és nem akartál újrakezdeni – fejezte be Katalin csendesen.
– Igen – nézett rá. – Katalin, én talán hibáztam akkoriban…
A csengő élesen félbeszakította. Katalin rápillantott az órára, majd felállt.
– Elnézést, mára még várok valakit.
– Vendéget? – László szemöldöke felszaladt. – Talán rosszkor jöttem?
– Nem, minden a terv szerint alakul – mondta, és az ajtóhoz ment.
Amikor kinyitotta, arca felderült.
– András, örülök, hogy megérkeztél!
A belépő férfi magas, őszülő hajú volt, határozott, mégis meleg tekintettel. Egy csokor mezei virágot és egy palack bort tartott a kezében.
– Remélem, nem késtem sokat – nyújtotta át a virágot, majd észrevette Lászlót. – Ó, nem tudtam, hogy társaságod van.
– Hadd mutassalak be benneteket – mondta Katalin, miközben a virág illatát beszívta. – Ő András, a barátom. Ő pedig László, a volt férjem.
A két férfi egymás felé fordult, és kezet nyújtott egymásnak. László érezte András határozott, magabiztos szorítását, és önkéntelenül kihúzta magát.