Erzsébet lelkes szavai még sokáig visszhangoztak benne. „Élek! – mondta a szomszéd olyan elszántan. – Tudod, milyen volt a második válásom után? És most megismertem Gábort… el sem hinnéd!”
Katalin valóban nem tudta elképzelni. Számára a házasság lezárult fejezet volt, mintha az ajtót nemcsak becsukta, hanem kulcsra is zárta volna örökre.
Egyik reggel azonban megállt a fürdőszobai tükör előtt, és hosszan nézte a visszatükröződő arcot. A tekintet fáradt volt és fénytelen, a bőr sápadt, a ráncok élesebbek, mint amilyennek emlékezett rájuk. Ki ez a nő? – futott át rajta. Tényleg ennyi maradt belőlem?
– Elég volt – suttogta, majd határozottabban megismételte: – Elég, Katalin!
Nem telt bele egy óra, már egy fodrászszalonban ült, nyakában a fekete köpeny.
– Miben gondolkodunk? – kérdezte a rikító rózsaszín hajú fiatal fodrászlány.
Katalin saját magát is meglepve felelt:
– Csináljunk valami merészet. Változtasson meg teljesen.
Aznap este Nóra érkezett haza telepakolt bevásárlószatyrokkal. Amint belépett, megtorpant.
– Anya…? A hajad!
Katalin végigsimított az új, rövid frizurán, amelyet finom, hamvas árnyalat tett különlegessé.
– Mit szólsz hozzá?
– Nagyon jól áll! – nevetett fel Nóra. – Sokkal fiatalosabb vagy.
– Belül is annak érzem magam – vallotta be Katalin. – Arra gondoltam, ideje lenne a lakást is felfrissíteni. Mindig világos falakról álmodtam ezek helyett a sötét tapéták helyett.
Nóra szorosan átölelte, és Katalin hosszú hetek óta először érezte, hogy valami meleg, bizsergető öröm tölti el.
Apró lépésekkel indult el. Beiratkozott a könyvtári klubban meghirdetett számítógépes tanfolyamra, amelyről Erzsébet mesélt. Aztán jött a festés: halványkék falak, fehér bútorok, a régi, poros holmik könyörtelen selejtezése. Minden egyes kidobott tárggyal mintha egy darab múltat is letett volna.
– Katalin, ma egyszerűen sugárzik! – jegyezte meg egy délután András, a tanfolyam vezetője. – Történt valami örömteli?
– Rendbe tettem a padlást – felelte nevetve. – Képzelje, előkerültek a régi rajzaim. Húsz évvel ezelőtt rengeteget festettem.
– Akkor miért ne kezdené újra? – biztatta András. – A klubban működik egy festőműhely is.
Katalin belevágott. Eleinte bizonytalanul fogta az ecsetet, de hamarosan újra ráérzett az alkotás ízére. Az akvarelljei élénk színekkel, kissé naiv bájjal születtek, és meglepetésére a helyi kiállítás szervezőinek is elnyerték a tetszését.
– Látnod kellett volna András arcát – mesélte lelkesen Nórának a megnyitó után. – Úgy nézte a képeimet, mintha legalábbis valami nagy mestert fedezett volna fel!
– Anya… és ő nem próbál közeledni? – kérdezte óvatosan a lánya.
– Ugyan már! – legyintett Katalin. – Egyszerűen tetszenek neki a festményeim.
Mégis, amikor este lefeküdt, óhatatlanul felmerült benne a gondolat: valóban olyan elképzelhetetlen lenne?
Néhány nappal később, amikor nehéz bevásárlószatyrokkal egyensúlyozva a kulcsait kereste, megszólalt a telefonja. A készüléket a válla és a füle közé szorította.
– Igen, Nóra, tudom, hogy holnap jössz! Megsütöm a híres pogácsáimat, ne aggódj.
A vonal túlsó végén azonban a lánya hangja bizonytalannak tűnt.
– Anya… történt valami.
– Mi az? – kérdezte, miközben végre kinyitotta az ajtót.
– Apa hívott.
Katalin mozdulatlanná vált a küszöbön. Három év telt el azóta, hogy László kilépett az életéből. Azóta csupán hivatalos üzenetek érkeztek ügyvédeken keresztül, száraz, érzelemmentes sorok.
– Mit szeretne? – kérdezte higgadt hangon.
– Felőled érdeklődött. Azt mondta, találkozni akar.
Katalin lassan az asztalra tette a szatyrokat. Körbenézett a konyhában: a frissen festett falakon, az új bútorokon, a saját kezűleg választott csempén. László ezt a világot még sosem látta.
– Anya, hallasz?
– Igen – felelte csendesen. – Csak gondolkodom. Mondd meg neki, hogy nincs szükségem formaságokra.
– Azt is mondta… – Nóra habozott. – Hogy ő és Eszter néhány hónapja különváltak.
Katalin mellkasában valami megmozdult. Nem a régi, éles fájdalom, inkább egyfajta távoli meglepetés. Egykor ez a hír darabokra törte volna. Most csupán kíváncsivá tette.
– És most, hogy egyedül maradt, hirtelen eszébe jutottam? – kérdezte halkan, miközben tekintete elidőzött az ablakon beszűrődő tavaszi fényen.