A konyha némaságát éles csilingelés hasította ketté. Katalin lassan a csap alá tartotta a kezét, miközben érezte, hogy a húszéves házassági jubileumukra kapott kristálypohár apró darabjai a bőrébe vájnak. A víz rózsaszínesen kavargott a lefolyó felé.
– Indulsz már? – kérdezte higgadtan, szinte idegenül csengő hangon.
László az ajtófélfának támaszkodva állt, mellette egy megtömött utazótáska. Az a férfi, aki valaha szilárd pont volt az életében, most esetlennek tűnt, mint egy ormótlan állat, amely túl szűk helyre tévedt.
– Kati, muszáj ezt így? Hiszen mondtam már… – bizonytalanul topogott, mintha a küszöb átlépése végleges döntést jelentene.
– Mit is mondtál pontosan? – fordult felé, és a kötényébe törölte nedves kezét. – Hogy belefáradtál? Hogy három évtized túl sok ugyanazzal az asszonnyal? Vagy hogy a huszonöt éves Eszter jobban megért téged ebben a késői fellángolásodban?
A levegő megdermedt közöttük, súlyos volt és mozdulatlan.
– Nem készültem erre… csak megtörtént – László tekintete ide-oda rebbent. Megakadt a prágai kiránduláson vásárolt faliórán, a gyerekek bekeretezett fotóin, a rikító vázán, amelyet Katalin sosem kedvelt, mégis szem előtt tartott, mert az anyósától kapták.
– Csak úgy megtörtént? – Katalin felnevetett, de ebben a nevetésben nem volt vidámság. – Két hete dobozolsz. Ékszerbolti számlák estek ki a zakódból. Láttam, ahogy rejtegeted a telefonodat. És te azt mondod, ez csak úgy alakult?
László egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Annyiszor elpróbálta magában ezt a beszélgetést, mégis most minden gondosan felépített mondata széthullott.
– Ötvenhét éves vagyok, Laci. Mit gondolsz, merre induljak innen? – hangja először tört meg.
– Feltalálod magad – mondta végül, és ránézett. – Mindig erősebb voltál nálam.
– Erre voltam kíváncsi?
– Ma van harminc éve, hogy összeházasodtunk – tette hozzá csendesen. – Pont ma.
A férfi bólintott, nagyot nyelt.
– Kati, én…
– Menj el – szakította félbe. – Eszter bizonyára vár.
Az ajtó halk kattanással csukódott be. Katalin leereszkedett a konyhai sámlira, és amikor már senki sem látta, engedte, hogy a könnyei végigfolyjanak az arcán. Nem tudta, percek teltek-e el vagy órák; az idő jelentőségét vesztette az üres lakás falai között.
Az asztalon megremegett a telefon. „Anya, minden rendben? Apa keresett…” Nóra üzent. Az okos, makacs tekintetű lánya, aki gödröcskéivel és határozottságával annyira emlékeztet az apjára.
Katalin némán letette a készüléket. Mit írhatott volna? Hogy az apja egy nála is fiatalabb nő mellett kezd új életet? Hogy ötvenhét évesen egyedül maradt? Hogy fél?
Az első hetek összefolytak: álmatlan éjszakák, elfojtott zokogás, nyomasztó csönd. Úgy járt-kelt a lakásban, mint egy kísértet, minden tárgyban a közös múlt darabjait látva. Ott a csorba fülű bögréje – dobja ki vagy őrizze meg? A fürdőben a borotvája, az ágy mellett a papucsa, a szekrényben a pulóvere, amely még mindig az ismerős arcszesz illatát árasztotta.
– Anya, alig eszel valamit – Nóra minden hétvégén megjelent, tele bevásárlószatyrokkal, amelyek tartalma érintetlenül romlott meg a hűtőben. – El kéne menned orvoshoz.
– Hogy gyógyszerekkel tompítsanak? – legyintett Katalin. – Majd túljutok rajta. Más is túlélte már.
De legbelül nem volt biztos ebben. Éjszakánként a párnáját szorította, és ugyanaz a kérdés gyötörte: mikor kezdett el láthatatlanná válni László szemében? Mikor fakult meg a tekintetében a vágy? És ő miért nem vette észre időben?
– Teljesen bezárkóztál, Katalin – állította meg egy délután a lépcsőházban Erzsébet, a szomszéd. – Szombaton gyere velünk a könyvtári klubba! Előadások vannak, jó társaság, kimozdít egy kicsit.
– Ugyan, miféle klub? – hárította el. – Az én koromban már nem ott kell keresni az életet.
– Ne beszélj butaságot – csóválta a fejét Erzsébet. – Öt évvel idősebb vagyok nálad, és mégis ott vagyok minden alkalommal. Hidd el, néha elég egyetlen este, hogy az ember más szemmel nézzen a saját életére.