…át akarja rendezni az életünket.
Gábor nagyot sóhajtott, mintha hirtelen több év súlya nehezedett volna rá.
— Szóval már akkor számoltál ezzel? — kérdezte fáradtan.
— Nem számoltam. Csak felkészültem arra, hogy egyszer muszáj lesz határt húzni. És úgy tűnik, eljött az a pont.
— Eszter… ő az anyám. Nem küldhetem el egyik napról a másikra.
— Nem az utcára megy. Van saját lakása. Felmondja az albérletet, visszaköltözik, és kész. Gábor, nem látod? Ez nem fog megállni. Ma a lakás a téma, holnap majd beleszól a munkámba, aztán a gyereknevelésbe. Végül itt élne, mint tulajdonos, én pedig csak megtűrt lennék a saját otthonomban.
A köztük feszülő csend hosszú percekig kitartott.
— Rendben. Beszélek vele — mondta végül Gábor.
Az egyeztetés éjfélig tartott. Eszter a hálószobában feküdt, de nem tudott aludni. A falon átszűrődött Mária hangja: előbb emelt, aztán megtört, végül sírásba fulladó. Azt ismételgette, hogy utcára teszik, hogy a fia hálátlan, pedig ő mindent érte áldozott fel. Gábor halkabban válaszolt, de a hangszíne szokatlanul határozott volt.
Reggel Mária nem mutatkozott. Az ajtaja zárva maradt. Gábor arca sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak.
— Azt mondta, hétvégén elmegy — közölte rekedten. — Időt kér a csomagolásra meg az ügyintézésre.
— Vasárnap estig — felelte Eszter nyugodtan. — Tovább nem húzódhat.
Gábor bizonytalanul ránézett.
— Tudod, hogy ezzel lehet, végleg megromlik a kapcsolatom vele?
— Tudom.
— És vállalod ennek a következményét?
— Azt vállalom, hogy megóvom, ami az enyém. Ez a lakás az én otthonom. Senki sem követelheti, hogy távozzak innen. Még az édesanyád sem — sőt, neki végképp nincs ehhez joga.
Mária a következő két napban látványos némaságba burkolózva pakolt. A bőröndök csattogtak, a sóhajok szinte visszhangoztak a falak között. Eszterhez egyetlen szót sem intézett; Gáborral rövid, metsző mondatokban beszélt.
— Remélem, boldog leszel a feleségeddel — vetette oda, miközben az utolsó cipzárt is felhúzta. — Ha egyszer téged is így félreállít, ne nálam keresd a vigaszt.
— Senkit nem állít félre senki — válaszolta Gábor halkan. — Te a saját lakásodban élsz, mi pedig a miénkben. Ennyi az egész.
— Pénzt adtam a hétvégi házhoz!
— És a tulajdoni lapon mindhármunk neve szerepel. Egyharmad a tiéd, egyharmad az enyém, egyharmad Eszteré. Ez így tisztességes.
— Tisztességes? — Mária keserűen felnevetett. — Az az igazságos, ha az anya magára marad, a fia meg a felesége kedvéért hátat fordít neki?
Gábor nem vitatkozott tovább. Lehordta a csomagokat, taxit hívott, és kikísérte az anyját. Mária szó nélkül ült be az autóba; még egy búcsúpillantást sem vetett rájuk. A kocsi elindult, és eltűnt a sarkon.
Amikor Gábor visszalépett a lakásba, Eszter az ablaknál állt. Az utcát figyelte, ahol pár perccel korábban még a taxi állt. Gábor mögé lépett, és átölelte.
— Sajnálom — suttogta. — Nem így képzeltem.
— Tudom — felelte Eszter.
— Anya túllőtt a célon.
— Tudom.
— Ettől még fáj. Ő az anyám.
Eszter megfordult, homlokát a férfi mellkasához támasztotta.
— Nekem sem könnyű. De nem maradt más választásom.
Sokáig álltak így, némán, miközben odakint a téli alkony lassan rátelepedett az utcára.
A hétvégi ház továbbra is közös tulajdon maradt. Mária egyszer sem látogatott ki; hol az egészségére hivatkozott, hol sürgős elfoglaltságra. Gáborral havonta egyszer beszéltek telefonon, udvarias, kimért hangnemben. Eszter felvetette, hogy kivásárolhatnák a részét, de Mária elzárkózott. Talán dacból, talán azért, hogy maradjon még valami kapocs a fia és közte.
Nyáron gyakran mentek ki a házhoz. Virágágyásokat alakítottak ki, megerősítették a kerítést, és árnyas lugast építettek a kert végében. Egyik délután Gábor, miközben a paradicsompalántáknak készített helyet, felegyenesedett.
— Rájöttem valamire — mondta. — Anya tényleg segíteni akart. Csakhogy úgy, hogy közben örökre adósai maradjunk.
— Igen — felelte Eszter, és elegyengette a frissen lapátolt földet. — Vannak, akik a segítséggel nem könnyíteni akarnak, hanem kötni. Hogy mindig legyen mire hivatkozniuk.
— Haragszol rá?
Eszter megrázta a fejét.
— Nem. Egyszerűen meghúztam a határt. Ami az enyém, azt megvédem. Ez nem harag kérdése, hanem önbecsülésé.
Gábor bólintott, és visszatért a munkához. A kertben madarak csiviteltek, a levelek halkan susogtak a nyári szélben. Estére teát főztek, és a lugas alatt ülve figyelték, ahogy a nap lebukik a domb mögött. Eszter hosszú idő után először érezte azt a nyugalmat, amelyet addig hiába keresett: ez a hely valóban az övék. Kettejüké — senki másé.